Mythematica: Mythematica
Kiadó: Quazi delict Records
Megjelenés ideje: 2009. április 6.
Stílus: idm, downtempo, chillout
1. There Was There Was Not
2. 1971
3. Dangling Talisman
4. Circus Magneticus
5. Help Pigeons Find Way Home
6. Vítám Vás
7. RGB Blues
8. Ambivala
9. Tout Le Monde Aime L'air
10. Le Miracle D'amour Cybernétique
11. Nakka Turra
12. Mythematica I
13. Fojo Mojo
A gyerekek fantáziája nem ismer határokat. A részletgazdag képzeletvilág, a dolgok iránti feltétel nélküli lelkesedés és kíváncsiság, a kiolthatatlan kalandorlélek előtt a sokat látott, de racionalizálódott felnőtti elme - egyéntől függően - csodálva, vágyakozva, nosztalgikusan vagy épp szánakozva áll. Az ifjúkori álomvilág, amilyen színes és egyéni, funkciója úgy változhat emberről emberre. Egy világ, ahova el lehet bújni félelmeink elől, ahol el lehet rejtőzni, amíg az éjszaka sötét árnyai eltűnnek - másfelől egy világ, mely ijesztő, melynek hívogató, mesés felszíne mögé menthetetlenül befészkelik magukat a mindennapi frusztrációkból fakadó rémképek.
Úgy gondolom, e téma mindig is kimeríthetetlen, érdekes és aktuális lesz, hiszen valamennyi ember átéli egyszer a gyerekkortól való elszakadást. Népszerűségének természetesen - ahogy az lenni szokott - egyenes irányú következménye a téma feldolgozásának elképesztő mértékű közhelytermése. Ha gyerekkor - ártatlanság. Tisztaság. Vidámság. Elevenség. Pedig épp azzal lehet elrontani egy gyerekkor-témával foglalkozó (szöveges, zenei, képi stb.) művet, ha a fenti fogalmakat emfatizáljuk a felszínen, majd meg is elégszünk vele, és nem nyúlunk mélyebbre.
A cseh illetőségű Daniel Špaček bemutatkozó lemezét elsősorban azért találom rendkívül fontos zenének, mert fényévekre elkerüli a fent leírt hibát. Számomra első hallgatásra igazából mellékes volt, hogy a Mythematica hangzásban, minőségileg is hihetetlen profin kivitelezett, kiválóan felépített album, és még azon is túltettem magam, hogy a különféle dallamok, ütemek és zörejek egy általam nem kifejezetten kedvelt stílusban, az IDM-ben szólalnak meg, sőt helyenként még glitchcsel is vegyülnek. Mindez nem volt fontos. Lenyűgözött, hogy a harmincegy éves fiatalember elkerüli azt a klisét, melyet a legtöbb művész rutinszerűen alkalmaz. Špačeknek sikerül elfelednie a korong teljes hosszára valódi korát, és szűk egyórára ismét gyerekké változik. Bonyolultabb folyamatról van szó, mint azt elsőre hinnénk. A srác ténylegesen levetkőzi magáról az élet során elsajátított értelmi szintet és tapasztalatot, hogy ténylegesen egy tudatlan, a sötétben tapogató, a világ minden egyes apró kincsére rácsodálkozó, kíváncsi fiúcskává váljon. Ebbéli értelemben tehát itt is tiszta gyerekkor-interpretációról beszélhetünk, de a tiszta alatt az idők során elsajátított intelligenciából és empirikus tapasztalatokból adódó önreflexív képesség teljes hiányát értjük. A Mythematica című lemez készítője nem egy felnőtt, aki képzeletben visszautazik a gyerekkorában épített csodaországba, hanem az a gyerek, aki ebben a csodaországban vándorol.
Spirituális síkon legalábbis, technikai értelemben véve viszont egy ámulatba ejtően megszerkesztett albummal van dolgunk. A magas-mély alaptónusok gyakori váltakozása remek vázat ad a tizenhárom szerzeménynek, melyek erre egy fület (és szemet) gyönyörködtetően részletgazdag világot építenek fel. Az előbb a vándorlás szót használtam, ennek megfelelően a Mythematica is egy különös bolyongás a szerző fantáziabirodalmában, melyben a derűs, vidám dolgok éppúgy helyet kapnak, mint a napfény által meg nem világított, borúsabb zugok. Ennek legszebb megnyilatkozását a Circus Magneticuson érhetjük tetten. A cirkusz mint a gyerekek kedvenceként, a gyerekeket transzba ejtő létesítményként jelenik meg a kezdő taktusokban, a hintázó, egymásra felelgető játékosság azonban hamar elborul, mintha csak Karinthy novellájába csöppentünk volna, ahol a kisgyerek a fő attrakció helyett véletlenül beszabadult volna a cirkusz falai mögé, és rádöbbent volna az ámítás mögött rejtőző titkok mocskos, taszító valóságára.
Hangulatbeli ingadozásban egyébként is gyakori az impulzivitás, mely még inkább bizonyítja az album bravúrosságát. Mintha csak az önfegyelmezés módszerét még csak hírből sem ismerő gyerek erős hangulatváltozásainak zenei kivetülését hallanánk, az egymást követő számok játszi könnyedséggel váltogatják a hideg-meleg átitatot. Ez párosul az album hallgatása során megelevenülő álomvilág bizonyos fokú bizarrságával, és egy igencsak élménydús expedíciót ígér.
Ebből persze sejthető, hogy alapvetően nem egy relaxációs kiadványt tarthat a kezében a hallgató, a hangsúly ezúttal nem a meditációra, hanem a vándorlás akciódússá tételére helyeződik. A mélységesen megható és gyönyörű Vítám Vás, a filozofikus-utaztató címadó darab vagy a légies Dangling Talisman viszont ezt is ellensúlyozza, és megakadályozza, hogy a Mythematica embert próbálóan fárasztó koronggá váljon. Összességében egy intenzív hangzáskomplexummal van dolgunk, melyben mégis könnyű lesz elmerülni annak erőteljes spirituális felhangja miatt.
Műfaji szempontból pedig ezért még inkább említésre méltó a lemez: véleményem szerint az érzelmes dolgokhoz a kemény hangzású IDM és a még keményebb hangzású glitch aligha a megfelelő választás, Daniel Špaček (és vendégzenészei) azonban kiváló érzékkel adagolja a (mind elektronikai, mind élőhangszeres) hozzávalókat, így munkájának meghallgatásához nem elengedhetetlen a fent említett két válfajhoz egyébként igencsak szükséges vájt fül. A képzelőerő, a hajlandóság a csodaországban való utazásra már annál inkább.
Nem mehetünk el szó nélkül a borító és a huszonnégy oldalas kiskönyv mellett sem, melyek Milan Malík tehetségét dicsérik, és nem mellesleg ízelítőt adnak abból a vizionárius hajtóerőből, mely Daniel Špačeket motiválta.
Úgy vélem, hihetetlenül aprólékosan kidolgozott hangzásának és a megjelölt téma (gyermekkor) összetettségének köszönhetően sokkal mélyebben el lehetne merülni ebben a lemezben, erre azonban itt most nincs lehetőség. Remélem viszont, hogy sikerült néhány hallgatót erre ösztönöznöm. Nekik pedig az enyémhez hasonlóan megindító vándorlást kívánok.
10/10
Úgy gondolom, e téma mindig is kimeríthetetlen, érdekes és aktuális lesz, hiszen valamennyi ember átéli egyszer a gyerekkortól való elszakadást. Népszerűségének természetesen - ahogy az lenni szokott - egyenes irányú következménye a téma feldolgozásának elképesztő mértékű közhelytermése. Ha gyerekkor - ártatlanság. Tisztaság. Vidámság. Elevenség. Pedig épp azzal lehet elrontani egy gyerekkor-témával foglalkozó (szöveges, zenei, képi stb.) művet, ha a fenti fogalmakat emfatizáljuk a felszínen, majd meg is elégszünk vele, és nem nyúlunk mélyebbre.
A cseh illetőségű Daniel Špaček bemutatkozó lemezét elsősorban azért találom rendkívül fontos zenének, mert fényévekre elkerüli a fent leírt hibát. Számomra első hallgatásra igazából mellékes volt, hogy a Mythematica hangzásban, minőségileg is hihetetlen profin kivitelezett, kiválóan felépített album, és még azon is túltettem magam, hogy a különféle dallamok, ütemek és zörejek egy általam nem kifejezetten kedvelt stílusban, az IDM-ben szólalnak meg, sőt helyenként még glitchcsel is vegyülnek. Mindez nem volt fontos. Lenyűgözött, hogy a harmincegy éves fiatalember elkerüli azt a klisét, melyet a legtöbb művész rutinszerűen alkalmaz. Špačeknek sikerül elfelednie a korong teljes hosszára valódi korát, és szűk egyórára ismét gyerekké változik. Bonyolultabb folyamatról van szó, mint azt elsőre hinnénk. A srác ténylegesen levetkőzi magáról az élet során elsajátított értelmi szintet és tapasztalatot, hogy ténylegesen egy tudatlan, a sötétben tapogató, a világ minden egyes apró kincsére rácsodálkozó, kíváncsi fiúcskává váljon. Ebbéli értelemben tehát itt is tiszta gyerekkor-interpretációról beszélhetünk, de a tiszta alatt az idők során elsajátított intelligenciából és empirikus tapasztalatokból adódó önreflexív képesség teljes hiányát értjük. A Mythematica című lemez készítője nem egy felnőtt, aki képzeletben visszautazik a gyerekkorában épített csodaországba, hanem az a gyerek, aki ebben a csodaországban vándorol.
Spirituális síkon legalábbis, technikai értelemben véve viszont egy ámulatba ejtően megszerkesztett albummal van dolgunk. A magas-mély alaptónusok gyakori váltakozása remek vázat ad a tizenhárom szerzeménynek, melyek erre egy fület (és szemet) gyönyörködtetően részletgazdag világot építenek fel. Az előbb a vándorlás szót használtam, ennek megfelelően a Mythematica is egy különös bolyongás a szerző fantáziabirodalmában, melyben a derűs, vidám dolgok éppúgy helyet kapnak, mint a napfény által meg nem világított, borúsabb zugok. Ennek legszebb megnyilatkozását a Circus Magneticuson érhetjük tetten. A cirkusz mint a gyerekek kedvenceként, a gyerekeket transzba ejtő létesítményként jelenik meg a kezdő taktusokban, a hintázó, egymásra felelgető játékosság azonban hamar elborul, mintha csak Karinthy novellájába csöppentünk volna, ahol a kisgyerek a fő attrakció helyett véletlenül beszabadult volna a cirkusz falai mögé, és rádöbbent volna az ámítás mögött rejtőző titkok mocskos, taszító valóságára.
Hangulatbeli ingadozásban egyébként is gyakori az impulzivitás, mely még inkább bizonyítja az album bravúrosságát. Mintha csak az önfegyelmezés módszerét még csak hírből sem ismerő gyerek erős hangulatváltozásainak zenei kivetülését hallanánk, az egymást követő számok játszi könnyedséggel váltogatják a hideg-meleg átitatot. Ez párosul az album hallgatása során megelevenülő álomvilág bizonyos fokú bizarrságával, és egy igencsak élménydús expedíciót ígér.
Ebből persze sejthető, hogy alapvetően nem egy relaxációs kiadványt tarthat a kezében a hallgató, a hangsúly ezúttal nem a meditációra, hanem a vándorlás akciódússá tételére helyeződik. A mélységesen megható és gyönyörű Vítám Vás, a filozofikus-utaztató címadó darab vagy a légies Dangling Talisman viszont ezt is ellensúlyozza, és megakadályozza, hogy a Mythematica embert próbálóan fárasztó koronggá váljon. Összességében egy intenzív hangzáskomplexummal van dolgunk, melyben mégis könnyű lesz elmerülni annak erőteljes spirituális felhangja miatt.
Műfaji szempontból pedig ezért még inkább említésre méltó a lemez: véleményem szerint az érzelmes dolgokhoz a kemény hangzású IDM és a még keményebb hangzású glitch aligha a megfelelő választás, Daniel Špaček (és vendégzenészei) azonban kiváló érzékkel adagolja a (mind elektronikai, mind élőhangszeres) hozzávalókat, így munkájának meghallgatásához nem elengedhetetlen a fent említett két válfajhoz egyébként igencsak szükséges vájt fül. A képzelőerő, a hajlandóság a csodaországban való utazásra már annál inkább.
Nem mehetünk el szó nélkül a borító és a huszonnégy oldalas kiskönyv mellett sem, melyek Milan Malík tehetségét dicsérik, és nem mellesleg ízelítőt adnak abból a vizionárius hajtóerőből, mely Daniel Špačeket motiválta.
Úgy vélem, hihetetlenül aprólékosan kidolgozott hangzásának és a megjelölt téma (gyermekkor) összetettségének köszönhetően sokkal mélyebben el lehetne merülni ebben a lemezben, erre azonban itt most nincs lehetőség. Remélem viszont, hogy sikerült néhány hallgatót erre ösztönöznöm. Nekik pedig az enyémhez hasonlóan megindító vándorlást kívánok.
10/10
Shpongle: Ineffable Mysteries From Shpongleland
Kiadó: Twisted Records
Megjelenés ideje: 2009. november
Stílus: Shpongle
1. Electroplasm
2. Shpongolese Spoken Here
3. Nothing Is Something Worth Doing
4. Ineffable Mysteries
5. I Am You
6. Invisible Man In Fluroscent Suit
7. No Turn Un-Stoned
8. Walking Backwards Through The Cosmic Mirror
A 2005 késő tavaszán nagyot robbant harmadik lemez után joggal hihettünk, hogy a Shpongle befejezte példátlan pályafutását. Bár sem Posford, sem Raja Ram nem erősítették (ugyanakkor nem is kifejezetten cáfolták) a feltevést, az árulkodó cím (Nothing Lasts... But Nothing Is Lost - a továbbiakban Nothing Lasts...) mindenesetre sokak számára egyértelmű kételyre adott okott. Számomra is. A Shpongle három albumból álló diszkográfiája leírhatatlan hatást gyakorolt spirituális és muzikális fejlődésemre, gyakorlatilag ronggyá tekergettem az összes korongot (még a félerősre sikeredett remixgyűjteményt is), így aztán joggal merült fel bennem (is) a kérdés: van-e élet Shpongle után?
Persze, hogy nincs. Ezt ők is tudták, így hát nem is húzták túl sokáig a mézesmadzagot, jól bejelentették, hogy kész a negyedik lemez, jól kitűzték a premiert, de ami még meglepőbb, jól be is tartották! Négy és fél év elteltével tehát megszületett a véleményem szerint eleddig makulátlan pályafutás következő állomása. Mielőtt részletesebben is elidőznénk ezen az állomáson, vegyük sorra a korábbiakat - szükség lesz rájuk a mostani befogadásához és megfelelő értelmezéséhez. 1998 őszén indult útjára az ambient tengerén egy egészen újfajta pszichedelikus hajó, melynek kapitánya - és akkor még egyetlen utasa - a Shpongle volt (bár ide sorolhatjuk például a Saafi Brotherst is). Ahhoz azonban, hogy ez a hajó útnak indulhasson, előbb még meg kellett születnie több mázsányi goa-trance lemeznek, majd az ezekből transzformálódott Mystical Experiences című dolgozatnak. Az Infinity Project néven futó formáció tette meg az első lépést az agycsavarós uptempo és az elszállós downtempo összemosására, a kettő egyvelegéből pedig megszületett a psychedelic ambient, mely a goa legkülönfélébb jegyeit és pszichedelizmusát az ambient, alapvetően belassult taktusaival ötvözi.
Maga a Shpongle 1996-ban tűnt fel először különféle válogatáslemezeken, az első hivatalosan megjelent Shpongle-darab pedig a Rumour Of Vapours (Vapour Rumours) volt. Ezt követte a Behind Closed Eyelids, majd a több mint húszperces ...And The Day Turned To Night című opusz. A fent említett három mesterremek kiváló ajánlólevélnek bizonyult, az Are You Shpongled? így bombaként robbant az évezred végén. Már a felütés letagadhatatlan jeleit mutatja a készítők, főleg Posford goás múltjának, aki ekkorra már két egészestés hallucinogén úton volt túl. A révületet viszont kiválóan egyensúlyozta Raja Ram briliáns fuvolajátéka, valamint a gyönyörű, misztikus-orientális szőnyegek, melyekkel a készítők zsigeri profizmussal bolondították a hét szerzeményt. A siker magyarázata egyszerű: korábban még senki nem csinált még csak ehhez hasonlót sem, ennélfogva pedig kérdéses is volt, hogyan tovább.
A három év múlva elkészült folytatás bizonyos vontkozásban ugyanazt próbálta megvalósítani, mint amit '98-ban sikerült:agyonbaszni elmosni a határokat a műfajok között, méghozzá úgy, ahogy ezt senki sem tette azelőtt. A goa és az ambient bevétele után a Shpongle a világzenét célozta meg. Már az első lemez is tartalmazott világzenei elemeket, ám ezek főleg csak a bódító fuvolajátékban kerültek előtérbe. A Tales Of The Inexpressible pedig komolyan gondolta a világzenét. Ennélfogva szinte a felére csökkent az elektronika (arányosan, technikai, a lemezen nem hallható szempontból persze lehet, hogy megduplázódott), és sokszorosára hatványozódott a hangszeres játék. A korongon felcsendülő első dallamot egy gitár szólaltatja meg, fuvola vezeti az epilógust, közte pedig főleg ezek variációi és dobok szolgáltatnak masszív élőzenei beütést. Ami azonban még ennél is szemet (fület) szúróbb: a vokalisták. Posford összehaverkodott egy Michelle Adamson nevezetű kurvával, és úgy vélte, jó hangja van (Posford egyetlen súlyos baklövése egész karrierje során). Tévedett, de a helyzetet egyrészről saját maga orvosolta, köszönhetően a torzító berendezések tömkelegének, melyeket azóta is előszeretettel használ, ha Miss Adamsonról van szó (ez bölcs döntés), másrészről pedig egy másik csaj is beszállt a buliba, név szerint Abigail Gorton, aki viszont maga a tömör gyönyör.
Ha tehát az első lemez az ambient kereteit feszegette (és a goa volt a feszítővas), akkor a második ugyanezt tette, csak az ázsiai és dél-amerikai zenehagyományok is jelentősen besegítettek. Az időnként konkrét karneválhangulatú darabok egy, az Are You Shpongled?-től gyökeresen eltérő univerzumot építettek fel (és ezzel meg is osztották a hallgatóságot), ám a többség (én is) mégis úgy vélte, ismét egy hibátlan gyöngyszem került ki a Twisted égisze alól. A tény viszont, miszerint a Shpongle erőteljesen szimpatizál a populáris irányzatokkal, már ekkor kétségbe vonhatatlanná vált. Ez főleg azért volt nehezen befogadható, mert a '98-as nyitány ellenállhatatlan varázsát - többek között - épp az underground jellegből fakadó szokatlanság és besorolhatatlanság adta.
Négy év telt el, majd 2005-ben végre megérkezett a harmadik epizód is. Ambient, goa, világzene megvolt - és most? Műfaji tekintetben a harmadik album semmiképp nem nevezhető továbblépésnek, a Nothing Lasts... ugyanis ezúttal önmaga, vagyis a Shpongle kereteit feszegeti. Ez egyrészről félrevezető kijelentés, mivel hangzásban egy, a 2001-es elődhöz hasonló vonalat üt meg, holott a legkevésbé sem tekinthető a folytatásának; másrészről pedig érdekes gondolatmenet elindítója lehet, ugyanis a Shpongle - bátran kijelenthetjük - ekkora már önálló irányzattá (ha nem is műfajjá) nőtte ki magát az elektronikus zenében, ebből következően pedig a Nothing Lasts... ezt az irányzatot árnyalja tovább, s gazdagítja páratlanul gyönyörű részletekkel.
Ismét sok az élőzene (már van cselló, zongora, meg amit akarsz), ismét sok a vokál (Abigail Gorton ezúttal már Hari Om művésznéven), az újítás ezúttal legfeljebb az Ott által képviselt psychedelic dub beemelése (a The Stamen Of The Shamen című számban konkrét effektekkel is megidézve Ott sajátos hangzását). Ami viszont előrelépést jelentett, az az elektronika. Továbblépésnek aligha nevezhetnénk, az első lemez ugyanis szintén csordultig telt vele (ugye mindenki emlékszik még a Behind Closed Eyelids utolsó perceinek hangorgiájára?), előrelépésnek viszont mindenképp, Posford ugyanis egészen másképp használja itt az elektronikát, mint azt hét évvel korábban tette. Zárójelben persze meg kell jegyeznünk, hogy a Shpongle zenéje a harmadik albumhoz elérkezvén annyira összetetté vált, hogy gyakorlatilag lehetetlen is elemeire bontani. Úgy vélem, ízlésfüggő, hogy ez a néhol rendkívül zsúfolt hangkavalkád jónak nevezhető-e, az azonban vitathatatlan, hogy technikai szempontból példaértékű. Minden elem a helyén van, kristálytisztán szól valamennyi apró effekttől kezdve a legnagyobb gongig bezárólag az összes tónus, méghozzá zseniális egymásmellettiségben. Ekképp vizsgálva a dolgot a Nothing Lasts... tehát az addigi legösszetettebb, legbonyolultabb Shpongle-album, dacára annak, hogy populáris átitattól már ez sem mentes (a The Stamen Of The Shamen ismét azt a karneválhangulatot eleveníti fel, amelyet már négy évvel korábban a My Head Feels Like A Frisbee vázolt).
Itt most érdemes megállnunk egy pillanatra, a kérdés ugyanis, miszerint a Shpongle eszeveszett ambient műfajtágítása nem csapott-e át az ambient határainak átlépésébe?, cseppet sem bagatellizálható. Egyértelmű válasz (igen/nem) pedig szerintem nem is írható fel: franc tudja. De szabadjon megjegyeznem, ha a Shpongle második vagy harmadik lemeze átlépte az ambient kereteit, akkor az első is átlépte műfaji szempontból, ugyanis masszív basszusalapokkal kevert elektronika már az Are You Shpongled? számain is gyakran fordult elő. A Tales Of The Inexpressible és a Nothing Lasts... ilyen szempontból véve tehát nem nevezhető kevésbé ambientnek, mert tengernyi ambient előadó használ keleti hanghatásokat, énekesnőket, gitárt, fuvolát, dobot. A karneválhangulat már más tészta. A hangulat nem műfaj kérdése, csak egy gyakran előforduló elem, melyet a műfaj hordoz vagy hordozhat. Példának okáért érdemes megvizsgálni a hamradik korongon felcsendülő Nothing Lasts... - Shnitzled In The Negev - ...But Nothing Is Lost számhármast (6-7-8. track), mely szerény véleményem szerint egyébként a legjobb, melyet a duó valaha alkotott. A rendkívül keményen szóló dobokra megszámlálhatatlanul sok effekt mellett egy lenyűgözően elterülő, panoramikus loop is épül, mely nélkül a számhármas vizionáris jellege erősen megkopna. Na már most ez a három darab műfaji szempontból már csak igen bajosan sorolható az ambient tankönyvben megfogalmazott definíciójába (ilyen persze sosem volt neki). A dob alapján a műfaj beazonosíthatatlan (leginkább egy mély, törzsi rítus képeit mutatja), az effektek alapján sokkal inkább trance, az agyonfacsart acidos magasok pedig csak még tovább nehezítik az összképet.
Tulajdonképpen bármelyik Shpongle-darabot elővehetnénk a most következő tétel igazolására, de ennyire szépen egyikre sem írható fel a képlet: a Shpongle műfajilag nem besorolható. A Shpongle nem ambient zene, és ha most nem az, máskor sem volt az. A zsenialitása épp ebben gyökeredzik.
Most pedig elérkeztünk az aktuális, negyedik nagylemezhez, melynek már a címe egy erőteljes túlzást vizionál: Ineffable Mysteries From Shpongleland (Shpongle-föld leírhatatlan misztériumai). E négy szó rögtön belecsap a lecsóba, és kimondja, hogy ennél shpongle-ösebb lemez még nem volt (nem így direkt, de...). Feltűnhet, hogy a maszk is eltűnt, mely az év során a duó védjegyévé vált. Helyette a Storm Thorgersson tervezett köntösbe bújtatva kapjuk kézhez az új anyagot.
A felütés aztán igazolja is Posfordék véresen komoly szándékát, miszerint ők most jól az otthonunkba varázsolják Shpongle-földet. Keleties beütéssel indul az Electroplasm, meg nagyon határozott dobkiállással, és ezt a nagyon (túl?) határozott vonalat viszi tovább. Ami nekem első hallgatásra már itt feltűnt, az később sajnos kegyetlenül be is igazolódott: ez már nem a szenvedélyből játszó Shpongle. Ez már nem a spirituálisan az egekbe repítő, játékos megoldásokkal bűvészkedő, álomszerű Shpongle. Az Electroplasm már a lemez elején elviselhetetlen mértékig fokozza a ridegséget, mely jórészt az elektronika ízléstelen alkalmazásának tudható be: az eltorzított gitár, a Raja Ram-féle prütty-klatty, melyek korábban oly remekül olvadtak bele a számok mágiájába, most önmaguk paródiájává válnak. Ismét felcsendül a csűrt-csavart acid effekt, mely korábbról már ismerős lehet, meg van vonós is... de valahogy nem az igazi. Nem áll össze a kép, ami rögtön az első számnál gáz! (Csak emlékeztetőül hallgassuk meg az előző három korong nyitó tételét, és hasonlítsuk össze az Electroplasmmal!)
A Shpongolese Spoken Here a fent leírtakat erősíti: glitchelős, egyébiránt teljesen öncélú felvezetője tovább jegeli a hangulatot, és mindenféle spiritualitást kiöl a légkörből. Elszomorító. Elszomorító, mert a Shpongle a töménytelen mennyiségű elektronika ellenére is a valaha készült egyik legspirituálisabb, legemelkedettebb zene volt, amelyet valaha hallottam. Ennek itt a nyomát sem érezzük. A négynegyedes lüktetésnek induló Shpongolese egyébként nem is olyan rossz, a második szakaszban hallható fura dubja helyenként fülbemászó, de sajnos túl hosszúra nyújtott, és teljességgel személytelen.
Egészen eddig a pontig nem éreztem, hogy az album megszólalt volna. Profi hangtechnika, az van, ahogy Kaszi is írta, nem kell kedvelni ezt a stílust, hogy ezt valaki leszűrje a hallottakból, a zenészek viszont az első két számmal nem szólítják meg a hallgatót. Shpongleland idáig aligha nevezhető turistacsalogató bolygónak.
Szerencsére a Nothing Is Something Worth Doing felold minden eddigi közönyt. Lírai gitárjátéka és dallamvilága végre kinyitja a kaput Posfordék felé. Mesterien felépített, érzelmes darab, mely a korábban készült hasonló beállítottságú szerzemények (főleg a Once Upon A Time In The Blissful Awareness) mellett a 2007-es Younger Brother akusztikus mentalitását is határozottan felidézi. Nem is annyira Shpongle, mint inkább YB-jellegű, mintha csak a Your Friends Are Scary dobritmussal ellátott továbbgondolását hallanánk. Mindenhogy is - remek szerzemény!
Továbbhaladva az érzelgős vonal ismét háttérbe szorul, és felcsendül a címadó szerzemény. Alapvetően ember-idegen témákkal van dolgunk ezúttal is, az Ineffable Mysteries azonban - ellentétben a nyitó számokkal - működik. Sámánisztikus atmoszférája, hipnotikus hangképei elcsavarják a hallgató fejét, összezavarják az agy idegi kapcsolásait, felfordítják a világot. Helyén van az elektronika is, pedig van belőle bőven.
Ezt követi az album mértani és hangulatbeli csúcspontja, az I Am You, a leghosszabb opusz a lemezen (majdnem 12 perces!). Nekem ekkor tűnt fel először, hogy a női (meg úgy alapjában véve a természetes) vokál eleddig rendkívül kevés volt a korongon, még ha az Ineffable Mysteriesen kántált is egy kicsit egy indiai pasas. Hari Om velőkig hatóan szép áriáiról ezúttal sajnos le kell tennünk, és be kell érnünk Michelle Adamson - szerencsére ügyesen - agyontorzított vernyogásával, mely Posford beavatkozása után meglepően jól funcionál! Az I Am You nem kevésbé. A szám első kétharmadának vérbő, tomboló építkezése egész egyszerűen zseniális, és a fene egye meg, ezt csak tetézi Adamson You are the divine mothers inside me sora. Mikor az album ezen pontjához érkeztem, már-már el is felejtettem a vérszegény indítást, és kishíján elkönyveltem hibátlannak. Az illúzió hamar lelohadt: az oly gyönyörűen építkező I Am You sajnos túlépítkezi magát, és egy ügyetlen, négynegyedes elektro-vinnyogós orgiába csap át. Igazán kár érte, mert a felvezetés bámulatos.
A harmadik lemezt idézve viszont elmondhatom: még nincs minden veszve! A korong legszebb pillanata következik, mikor belép a helyiségbe egy láthatatlan ember fluoreszkáló szmokingban. Az összetéveszthetetlenül posfordi introdukció és a cselló lassú, majd egyre gyorsabb sodrásba csap át, míg végül egyszer csak robbannak a dobok, és minden eddiginél keményebb zúzás veszi kezdetét, mely végre, igen végre! nem rombol le mindent, épp ellenkezőleg, óriási katarzis élményéhez vezet.
Ehhez képest, de önmagában is egy kicsit vérszegény a No Turn Un-Stoned, mely a "már majdnem" csapdájában vergődik végig, aztán mégsem sikerül nagyot, csak kicsit szólnia. Adamson is olcsó, a hangszeres játék is. Gyengécske darab a remekművé válás ki nem használt lehetőségeivel. Kár.
Ami viszont ezt követi, az egy vicc. Arra, hogy ez a Walking Backwards Through The Cosmic Mirror mi a francot keres itt, a nagyon sokadik hallgatás után sem sikerült rájönnöm. Még középszerűnek is alig nevezhető house jellegű ocsmányásggal zárni egy Shpongle-lemezt olyan orbitális nagy hiba, ami számomra megbocsáthatatlan, főleg ha előveszem az elődöket: mind a három korábbi album profi struktúrával építette fel a számokat a végső nagy dobásra, hogy a hallgatót az egeknél is magasabbra repítse - ezzel ellentétben itt teljesen leereszt a lufi. Döbbenet.
Különös, de sajnos fentiekből könnyedén levezethető tény, hogy megszületett az első, komplex egészként értelmezhetetlen Shpongle-lemez. Ha ugyanis összességében vizsgáljuk, akkor egy nagy káoszt látunk, meg néhány virágszálat a szemétkupacok között. Sajnos ezt a képet sugallja Simon Posford és Raja Ram negyedik közös vállalkozása: egy teljességgel elembertelenedett világban való vergődést. Gondolatnak érdekes, hallgatni néha nagyon fáj.
Elemeire bontva már annál érdekesebb anyagot hallhatunk, melyben nagyon sok, talán minden eddiginél több ötlet van; ezek máshol, más megvalósításban óriásit dobbanthattak volna, így viszont sajnos agyonnyomják egymást.
Több hallgató véleményével ellentétben semmivel sem érzem populárisabbnak ezt az albumot, mint a többit, sőt e tekintetben még egy kis visszahúzódást is érzékelek (közhelyes énekszöveg van, de más egyéb nincs). A hibát én nem itt véltem felfedezni, sokkal inkább a tisztázatlan alkotói szándékban. Egy oroszországi fellépés előtt adott interjúban Raja Ram fogalmazott meg egy nagyon fontos mondatot: "we are in the FUN business", vagyis mi a szórakoztatóipar részesei vagyunk. Nos igen... Ugyanakkor a Shpongle mindig is rétegzene volt, nagyon egyedi megoldásokkal és gyakran a legkevésbé sem közönségbarát elképzelésekkel, mely ugyebár állandó jelzője is lehetne a különféle - nem kommersz - elektronikus zenei válfajoknak. Ez a kettősség eleddig cseppet sem ütközött ki a duó zenéjén: fun business volt a Tales Of The Inexpressible is, és a Nothing Lasts... is, abból viszont a deluxe változat. Ez talán az agyukra ment, az asztalra csaptak, és úgy gondolták, a francba is, kemény fiúk hírében állunk, hát mutassunk meg, hol van Shpongleland. Az asztal lábai sajnos meginogtak - ez túl erős volt, mi inkább a csapást éreztük, mintsem magát Shponglelandet.
A másik oldalról nézve viszont ismét gazdagabbak lettünk néhány kurva nagy csodával. Minden fent felrótt visszássága ellenére úgy gondolom, amíg a Shpongle képes létrehozni olyan felfoghatatlan értékeket, mint az Invisible Man In A Fluorescent Suit vagy a Nothing Is Something..., nem kell félteni a fiúkat.
Az album nálam hét pontot kap a tízből. A kritika alapján talán negatívabb summa lenne releváns, de le sem tagadhatnám, hogy sok hallgatás után is nagyon élvezem az Ineffable Mysteries From Shponglelandet. Simon Posford egyelőre még van akkora istencsászár, hogy egy több sebből vérző albumot is toronymagasan szarrá hallgathatóvá tegyen. Ezt a lemezt ugyanis lehet úgy is hallgatni, hogy tízből tizet adjon rá az ember. Csak én ilyen kukacoskodó vagyok most. Nézzétek el nekem.
Persze, hogy nincs. Ezt ők is tudták, így hát nem is húzták túl sokáig a mézesmadzagot, jól bejelentették, hogy kész a negyedik lemez, jól kitűzték a premiert, de ami még meglepőbb, jól be is tartották! Négy és fél év elteltével tehát megszületett a véleményem szerint eleddig makulátlan pályafutás következő állomása. Mielőtt részletesebben is elidőznénk ezen az állomáson, vegyük sorra a korábbiakat - szükség lesz rájuk a mostani befogadásához és megfelelő értelmezéséhez. 1998 őszén indult útjára az ambient tengerén egy egészen újfajta pszichedelikus hajó, melynek kapitánya - és akkor még egyetlen utasa - a Shpongle volt (bár ide sorolhatjuk például a Saafi Brotherst is). Ahhoz azonban, hogy ez a hajó útnak indulhasson, előbb még meg kellett születnie több mázsányi goa-trance lemeznek, majd az ezekből transzformálódott Mystical Experiences című dolgozatnak. Az Infinity Project néven futó formáció tette meg az első lépést az agycsavarós uptempo és az elszállós downtempo összemosására, a kettő egyvelegéből pedig megszületett a psychedelic ambient, mely a goa legkülönfélébb jegyeit és pszichedelizmusát az ambient, alapvetően belassult taktusaival ötvözi.
Maga a Shpongle 1996-ban tűnt fel először különféle válogatáslemezeken, az első hivatalosan megjelent Shpongle-darab pedig a Rumour Of Vapours (Vapour Rumours) volt. Ezt követte a Behind Closed Eyelids, majd a több mint húszperces ...And The Day Turned To Night című opusz. A fent említett három mesterremek kiváló ajánlólevélnek bizonyult, az Are You Shpongled? így bombaként robbant az évezred végén. Már a felütés letagadhatatlan jeleit mutatja a készítők, főleg Posford goás múltjának, aki ekkorra már két egészestés hallucinogén úton volt túl. A révületet viszont kiválóan egyensúlyozta Raja Ram briliáns fuvolajátéka, valamint a gyönyörű, misztikus-orientális szőnyegek, melyekkel a készítők zsigeri profizmussal bolondították a hét szerzeményt. A siker magyarázata egyszerű: korábban még senki nem csinált még csak ehhez hasonlót sem, ennélfogva pedig kérdéses is volt, hogyan tovább.
A három év múlva elkészült folytatás bizonyos vontkozásban ugyanazt próbálta megvalósítani, mint amit '98-ban sikerült:
Ha tehát az első lemez az ambient kereteit feszegette (és a goa volt a feszítővas), akkor a második ugyanezt tette, csak az ázsiai és dél-amerikai zenehagyományok is jelentősen besegítettek. Az időnként konkrét karneválhangulatú darabok egy, az Are You Shpongled?-től gyökeresen eltérő univerzumot építettek fel (és ezzel meg is osztották a hallgatóságot), ám a többség (én is) mégis úgy vélte, ismét egy hibátlan gyöngyszem került ki a Twisted égisze alól. A tény viszont, miszerint a Shpongle erőteljesen szimpatizál a populáris irányzatokkal, már ekkor kétségbe vonhatatlanná vált. Ez főleg azért volt nehezen befogadható, mert a '98-as nyitány ellenállhatatlan varázsát - többek között - épp az underground jellegből fakadó szokatlanság és besorolhatatlanság adta.
Négy év telt el, majd 2005-ben végre megérkezett a harmadik epizód is. Ambient, goa, világzene megvolt - és most? Műfaji tekintetben a harmadik album semmiképp nem nevezhető továbblépésnek, a Nothing Lasts... ugyanis ezúttal önmaga, vagyis a Shpongle kereteit feszegeti. Ez egyrészről félrevezető kijelentés, mivel hangzásban egy, a 2001-es elődhöz hasonló vonalat üt meg, holott a legkevésbé sem tekinthető a folytatásának; másrészről pedig érdekes gondolatmenet elindítója lehet, ugyanis a Shpongle - bátran kijelenthetjük - ekkora már önálló irányzattá (ha nem is műfajjá) nőtte ki magát az elektronikus zenében, ebből következően pedig a Nothing Lasts... ezt az irányzatot árnyalja tovább, s gazdagítja páratlanul gyönyörű részletekkel.
Ismét sok az élőzene (már van cselló, zongora, meg amit akarsz), ismét sok a vokál (Abigail Gorton ezúttal már Hari Om művésznéven), az újítás ezúttal legfeljebb az Ott által képviselt psychedelic dub beemelése (a The Stamen Of The Shamen című számban konkrét effektekkel is megidézve Ott sajátos hangzását). Ami viszont előrelépést jelentett, az az elektronika. Továbblépésnek aligha nevezhetnénk, az első lemez ugyanis szintén csordultig telt vele (ugye mindenki emlékszik még a Behind Closed Eyelids utolsó perceinek hangorgiájára?), előrelépésnek viszont mindenképp, Posford ugyanis egészen másképp használja itt az elektronikát, mint azt hét évvel korábban tette. Zárójelben persze meg kell jegyeznünk, hogy a Shpongle zenéje a harmadik albumhoz elérkezvén annyira összetetté vált, hogy gyakorlatilag lehetetlen is elemeire bontani. Úgy vélem, ízlésfüggő, hogy ez a néhol rendkívül zsúfolt hangkavalkád jónak nevezhető-e, az azonban vitathatatlan, hogy technikai szempontból példaértékű. Minden elem a helyén van, kristálytisztán szól valamennyi apró effekttől kezdve a legnagyobb gongig bezárólag az összes tónus, méghozzá zseniális egymásmellettiségben. Ekképp vizsgálva a dolgot a Nothing Lasts... tehát az addigi legösszetettebb, legbonyolultabb Shpongle-album, dacára annak, hogy populáris átitattól már ez sem mentes (a The Stamen Of The Shamen ismét azt a karneválhangulatot eleveníti fel, amelyet már négy évvel korábban a My Head Feels Like A Frisbee vázolt).
Itt most érdemes megállnunk egy pillanatra, a kérdés ugyanis, miszerint a Shpongle eszeveszett ambient műfajtágítása nem csapott-e át az ambient határainak átlépésébe?, cseppet sem bagatellizálható. Egyértelmű válasz (igen/nem) pedig szerintem nem is írható fel: franc tudja. De szabadjon megjegyeznem, ha a Shpongle második vagy harmadik lemeze átlépte az ambient kereteit, akkor az első is átlépte műfaji szempontból, ugyanis masszív basszusalapokkal kevert elektronika már az Are You Shpongled? számain is gyakran fordult elő. A Tales Of The Inexpressible és a Nothing Lasts... ilyen szempontból véve tehát nem nevezhető kevésbé ambientnek, mert tengernyi ambient előadó használ keleti hanghatásokat, énekesnőket, gitárt, fuvolát, dobot. A karneválhangulat már más tészta. A hangulat nem műfaj kérdése, csak egy gyakran előforduló elem, melyet a műfaj hordoz vagy hordozhat. Példának okáért érdemes megvizsgálni a hamradik korongon felcsendülő Nothing Lasts... - Shnitzled In The Negev - ...But Nothing Is Lost számhármast (6-7-8. track), mely szerény véleményem szerint egyébként a legjobb, melyet a duó valaha alkotott. A rendkívül keményen szóló dobokra megszámlálhatatlanul sok effekt mellett egy lenyűgözően elterülő, panoramikus loop is épül, mely nélkül a számhármas vizionáris jellege erősen megkopna. Na már most ez a három darab műfaji szempontból már csak igen bajosan sorolható az ambient tankönyvben megfogalmazott definíciójába (ilyen persze sosem volt neki). A dob alapján a műfaj beazonosíthatatlan (leginkább egy mély, törzsi rítus képeit mutatja), az effektek alapján sokkal inkább trance, az agyonfacsart acidos magasok pedig csak még tovább nehezítik az összképet.
Tulajdonképpen bármelyik Shpongle-darabot elővehetnénk a most következő tétel igazolására, de ennyire szépen egyikre sem írható fel a képlet: a Shpongle műfajilag nem besorolható. A Shpongle nem ambient zene, és ha most nem az, máskor sem volt az. A zsenialitása épp ebben gyökeredzik.
Most pedig elérkeztünk az aktuális, negyedik nagylemezhez, melynek már a címe egy erőteljes túlzást vizionál: Ineffable Mysteries From Shpongleland (Shpongle-föld leírhatatlan misztériumai). E négy szó rögtön belecsap a lecsóba, és kimondja, hogy ennél shpongle-ösebb lemez még nem volt (nem így direkt, de...). Feltűnhet, hogy a maszk is eltűnt, mely az év során a duó védjegyévé vált. Helyette a Storm Thorgersson tervezett köntösbe bújtatva kapjuk kézhez az új anyagot.
A felütés aztán igazolja is Posfordék véresen komoly szándékát, miszerint ők most jól az otthonunkba varázsolják Shpongle-földet. Keleties beütéssel indul az Electroplasm, meg nagyon határozott dobkiállással, és ezt a nagyon (túl?) határozott vonalat viszi tovább. Ami nekem első hallgatásra már itt feltűnt, az később sajnos kegyetlenül be is igazolódott: ez már nem a szenvedélyből játszó Shpongle. Ez már nem a spirituálisan az egekbe repítő, játékos megoldásokkal bűvészkedő, álomszerű Shpongle. Az Electroplasm már a lemez elején elviselhetetlen mértékig fokozza a ridegséget, mely jórészt az elektronika ízléstelen alkalmazásának tudható be: az eltorzított gitár, a Raja Ram-féle prütty-klatty, melyek korábban oly remekül olvadtak bele a számok mágiájába, most önmaguk paródiájává válnak. Ismét felcsendül a csűrt-csavart acid effekt, mely korábbról már ismerős lehet, meg van vonós is... de valahogy nem az igazi. Nem áll össze a kép, ami rögtön az első számnál gáz! (Csak emlékeztetőül hallgassuk meg az előző három korong nyitó tételét, és hasonlítsuk össze az Electroplasmmal!)
A Shpongolese Spoken Here a fent leírtakat erősíti: glitchelős, egyébiránt teljesen öncélú felvezetője tovább jegeli a hangulatot, és mindenféle spiritualitást kiöl a légkörből. Elszomorító. Elszomorító, mert a Shpongle a töménytelen mennyiségű elektronika ellenére is a valaha készült egyik legspirituálisabb, legemelkedettebb zene volt, amelyet valaha hallottam. Ennek itt a nyomát sem érezzük. A négynegyedes lüktetésnek induló Shpongolese egyébként nem is olyan rossz, a második szakaszban hallható fura dubja helyenként fülbemászó, de sajnos túl hosszúra nyújtott, és teljességgel személytelen.
Egészen eddig a pontig nem éreztem, hogy az album megszólalt volna. Profi hangtechnika, az van, ahogy Kaszi is írta, nem kell kedvelni ezt a stílust, hogy ezt valaki leszűrje a hallottakból, a zenészek viszont az első két számmal nem szólítják meg a hallgatót. Shpongleland idáig aligha nevezhető turistacsalogató bolygónak.
Szerencsére a Nothing Is Something Worth Doing felold minden eddigi közönyt. Lírai gitárjátéka és dallamvilága végre kinyitja a kaput Posfordék felé. Mesterien felépített, érzelmes darab, mely a korábban készült hasonló beállítottságú szerzemények (főleg a Once Upon A Time In The Blissful Awareness) mellett a 2007-es Younger Brother akusztikus mentalitását is határozottan felidézi. Nem is annyira Shpongle, mint inkább YB-jellegű, mintha csak a Your Friends Are Scary dobritmussal ellátott továbbgondolását hallanánk. Mindenhogy is - remek szerzemény!
Továbbhaladva az érzelgős vonal ismét háttérbe szorul, és felcsendül a címadó szerzemény. Alapvetően ember-idegen témákkal van dolgunk ezúttal is, az Ineffable Mysteries azonban - ellentétben a nyitó számokkal - működik. Sámánisztikus atmoszférája, hipnotikus hangképei elcsavarják a hallgató fejét, összezavarják az agy idegi kapcsolásait, felfordítják a világot. Helyén van az elektronika is, pedig van belőle bőven.
Ezt követi az album mértani és hangulatbeli csúcspontja, az I Am You, a leghosszabb opusz a lemezen (majdnem 12 perces!). Nekem ekkor tűnt fel először, hogy a női (meg úgy alapjában véve a természetes) vokál eleddig rendkívül kevés volt a korongon, még ha az Ineffable Mysteriesen kántált is egy kicsit egy indiai pasas. Hari Om velőkig hatóan szép áriáiról ezúttal sajnos le kell tennünk, és be kell érnünk Michelle Adamson - szerencsére ügyesen - agyontorzított vernyogásával, mely Posford beavatkozása után meglepően jól funcionál! Az I Am You nem kevésbé. A szám első kétharmadának vérbő, tomboló építkezése egész egyszerűen zseniális, és a fene egye meg, ezt csak tetézi Adamson You are the divine mothers inside me sora. Mikor az album ezen pontjához érkeztem, már-már el is felejtettem a vérszegény indítást, és kishíján elkönyveltem hibátlannak. Az illúzió hamar lelohadt: az oly gyönyörűen építkező I Am You sajnos túlépítkezi magát, és egy ügyetlen, négynegyedes elektro-vinnyogós orgiába csap át. Igazán kár érte, mert a felvezetés bámulatos.
A harmadik lemezt idézve viszont elmondhatom: még nincs minden veszve! A korong legszebb pillanata következik, mikor belép a helyiségbe egy láthatatlan ember fluoreszkáló szmokingban. Az összetéveszthetetlenül posfordi introdukció és a cselló lassú, majd egyre gyorsabb sodrásba csap át, míg végül egyszer csak robbannak a dobok, és minden eddiginél keményebb zúzás veszi kezdetét, mely végre, igen végre! nem rombol le mindent, épp ellenkezőleg, óriási katarzis élményéhez vezet.
Ehhez képest, de önmagában is egy kicsit vérszegény a No Turn Un-Stoned, mely a "már majdnem" csapdájában vergődik végig, aztán mégsem sikerül nagyot, csak kicsit szólnia. Adamson is olcsó, a hangszeres játék is. Gyengécske darab a remekművé válás ki nem használt lehetőségeivel. Kár.
Ami viszont ezt követi, az egy vicc. Arra, hogy ez a Walking Backwards Through The Cosmic Mirror mi a francot keres itt, a nagyon sokadik hallgatás után sem sikerült rájönnöm. Még középszerűnek is alig nevezhető house jellegű ocsmányásggal zárni egy Shpongle-lemezt olyan orbitális nagy hiba, ami számomra megbocsáthatatlan, főleg ha előveszem az elődöket: mind a három korábbi album profi struktúrával építette fel a számokat a végső nagy dobásra, hogy a hallgatót az egeknél is magasabbra repítse - ezzel ellentétben itt teljesen leereszt a lufi. Döbbenet.
Különös, de sajnos fentiekből könnyedén levezethető tény, hogy megszületett az első, komplex egészként értelmezhetetlen Shpongle-lemez. Ha ugyanis összességében vizsgáljuk, akkor egy nagy káoszt látunk, meg néhány virágszálat a szemétkupacok között. Sajnos ezt a képet sugallja Simon Posford és Raja Ram negyedik közös vállalkozása: egy teljességgel elembertelenedett világban való vergődést. Gondolatnak érdekes, hallgatni néha nagyon fáj.
Elemeire bontva már annál érdekesebb anyagot hallhatunk, melyben nagyon sok, talán minden eddiginél több ötlet van; ezek máshol, más megvalósításban óriásit dobbanthattak volna, így viszont sajnos agyonnyomják egymást.
Több hallgató véleményével ellentétben semmivel sem érzem populárisabbnak ezt az albumot, mint a többit, sőt e tekintetben még egy kis visszahúzódást is érzékelek (közhelyes énekszöveg van, de más egyéb nincs). A hibát én nem itt véltem felfedezni, sokkal inkább a tisztázatlan alkotói szándékban. Egy oroszországi fellépés előtt adott interjúban Raja Ram fogalmazott meg egy nagyon fontos mondatot: "we are in the FUN business", vagyis mi a szórakoztatóipar részesei vagyunk. Nos igen... Ugyanakkor a Shpongle mindig is rétegzene volt, nagyon egyedi megoldásokkal és gyakran a legkevésbé sem közönségbarát elképzelésekkel, mely ugyebár állandó jelzője is lehetne a különféle - nem kommersz - elektronikus zenei válfajoknak. Ez a kettősség eleddig cseppet sem ütközött ki a duó zenéjén: fun business volt a Tales Of The Inexpressible is, és a Nothing Lasts... is, abból viszont a deluxe változat. Ez talán az agyukra ment, az asztalra csaptak, és úgy gondolták, a francba is, kemény fiúk hírében állunk, hát mutassunk meg, hol van Shpongleland. Az asztal lábai sajnos meginogtak - ez túl erős volt, mi inkább a csapást éreztük, mintsem magát Shponglelandet.
A másik oldalról nézve viszont ismét gazdagabbak lettünk néhány kurva nagy csodával. Minden fent felrótt visszássága ellenére úgy gondolom, amíg a Shpongle képes létrehozni olyan felfoghatatlan értékeket, mint az Invisible Man In A Fluorescent Suit vagy a Nothing Is Something..., nem kell félteni a fiúkat.
Az album nálam hét pontot kap a tízből. A kritika alapján talán negatívabb summa lenne releváns, de le sem tagadhatnám, hogy sok hallgatás után is nagyon élvezem az Ineffable Mysteries From Shponglelandet. Simon Posford egyelőre még van akkora istencsászár, hogy egy több sebből vérző albumot is toronymagasan szarrá hallgathatóvá tegyen. Ezt a lemezt ugyanis lehet úgy is hallgatni, hogy tízből tizet adjon rá az ember. Csak én ilyen kukacoskodó vagyok most. Nézzétek el nekem.
10/7 (10/10)
VA: Imaginary Friends
Kiadó: Ultimae Records
Megjelenés ideje: 2009. szeptember 30.
Stílus: ambient, chillout, finom (?) elektronika
1. Field Rotation: Regenzeit II
2. Kevin Andrew: Three Weeks
3. Rena Jones: Photosynthesis (Nalepa Remix)
4. Offthesky: Gently, Drown The Scene
5. Murya: Gray Daze
6. Cell: Out Of Breath
7. Aes Dana: Resin
8. Hol Baumann: Handwritten Notes
9. Asura: Longing For Silence
10. Solar Fields: Times Are Good (Sometimes Remix)
11. James Murray: Eleven (Decades Mix)
Mindenekelőtt idézném a gyűjtemény jegyző Nova személyes gondolatait a koronggal kapcsolatban:
"Az Imaginary Friendsszel a magányról szerettem volna beszélni, mely azonban nem egyenlő az elidegenedéssel, a kiábrándultság érzetével és az elszigeteltséggel. Az egyedüllét valamiképp magába foglalja az emberi lélek szabadjára engedését, illetve egy új létformát dimenzionáló képet. Személyes pillanatok - egy fejhallgató csatlakoztatása utáni séta a parkban, a járókelőket nézve üldögélés egy kávézóban, egy költemény megalkotása... A költészet - függetlenül annak nyelvétől - nem pusztán művészeti forma. Készséget, némi logikát és megannyi érzelmet igényel; az intenzitásról szól, akárcsak maga az ambient zene."
Nem kisebb feladatot tűzött ki maga elé a 2005-ben egyszer már bizonyított Nova, mint a fent megfogalmazott zanza zenei megvalósítását. A négy évvel ezelőtti Albedo a mai napig az egyik legnívósabb Ultimae-kiadvány, mely összegezte mindazon (természetesen pozitív) jelzőket, melyeket a kiadónak tulajdonítunk; valamint átgondolt, koncepciózus szerkezettel fonta egymás után a kivétel nélkül remek szerzeményeket. Leginkább ezt hiányolom Nova második gyűjteményéből első, de sokadik hallgatásra is. Míg az Albedo (mely a tárgyak fényvisszaverő képességének szakszava) rendkívüli képiességgel ábrázolta a fénycsóvák különféle flexióját, és egy határozott (fény)ív mentén felépített gondolatritmus köré szerkesztette a darabokat, addig jelen esetben ilyesmiről szó sincs: a számok tetszőlegesen, szinte ad-hoc módon követik egymást. Nem mixelt albumról beszélünk, így a folyamatosság érzete még inkább a homályba vész, Nova ebbéli kísérlete pedig ezek után joggal nevezhető szándékosnak, előre megfontolnak. Nézzük csak meg mégegyszer a borítót: audio poetry. Hosszabb-rövidebb (hang)versekkel van dolgunk, ennélfogva tehát a számok önmagukban is helyt állnak. Legalábbis ez lenne a feladatuk.
A korong első szakaszára nem is lehet panaszunk. A Field Rotation alteregóval idén feltűnt Chris Berg a pár hónappal korábban megjelent Hope című válogatáslemezén felcsendült szerzeményét, a Regenzeitot folytatja, bevezetendő a képzeletbeli barátokkal való találkozást. Patetikus, de/és korrekt, szép. Szintén egy újonc követi őt, szintén egy akusztikus alapmotívumokkal átszőtt tétellel. Kevin Andrew Three Weeks című dolgozata a lemez egyik legjobb pontja, kifinomult, rezignált, kellemes. Rena Jones és Nalepa párosa nem szorul bemutatásra, a hegedűvirtuóz kisasszony és a selyemfinom elektronika-akrobata azt hozza, amit elvárunk Tőlük. Szintén nem vall kudarcot Jason "offthesky" Corder egy régebbi remeke, a Gently, Drown The Scene, mely az előzőleg megkezdett bársonyos elektroambientet finomítja tovább mesteri dallamvilággal.
Az éles (tán túl éles!) váltás az ötödik számmal érkezik. Az izlandi származású Murya szülőhazájának kilétét büszkén vállalva egy kemény, jeges hangzású szösszenettel folytatja (és zúzza széjjel alaposan) az első négy szám által vizionált álomvilágot. Ugyanezt teszi Cell is, aki ugyan nem dolgozik olyan kemény dobalapokkal, mint Gudmundsson, de atmoszféráját tekintve az ő légköre is meglehetősen ember-idegen. Itt természetesen érdemes egy zárójelet nyitnunk, főleg Alex Scheffer miatt, aki(nek munkássága) mellett nem mehetünk el csak ennyivel. A fent említett két szerzemény objektív, önálló egészként vizsgálva tökéletes (bár költészetnek közel sem nevezhetjük egyiket sem)! Ugyanakkor ez sajnos (?) mégis csak egy válogatás lenne, ahol illene beleolvadnia a számoknak egy összképbe. Ez pedig itt nem valósul meg, ekképp pedig Murya és Cell szerzeményei kilógnak a sorból.
A játékidőben előrehaladva viszont ez az állítás is cáfolatot nyer, és a visszájára fordul: a hangzás továbbra sem enyhül, így felmerülhet a gyanú, miszerint a felvezetés volt csalóka. Rég letettem már róla, hogy számonkérjem Aes Danán az utóbbi két évben produkált extrém mértékű devalválódást, pedig ezúttal egy egész pofás darabot hozott össze (mondjuk egy erős közepeset, ami tőle már egészen nagy szó mostanában...), az Imaginary Friends eddig is zilált világát viszont csak tovább kaotizálja. Szintén széttartást eredményez a soron következő, általam egyébként nem túl nagyra tartott Oliver Orand (Hol Baumann), aki, bár szintén megüti a korrektség mércéjét, laza törtritmusra építkező idm-szerű chillje ismételten csak álldogál magára hagyatottan ebben az egyre furább gyülekezetben.
Charles Farewell teszi helyre a népet valamelyest. A mára egytagúvá redukálódott, Asura címen futó projekt bár szintén nem az érzékeny textúrákról híres, ezúttal - dacára a masszív alapoknak - mégis egy melankolikus, ártatlanba hajló munkával ajándékozza meg a hallgatót. Erős, ugyanakkor törékeny pontja a lemeznek ez a bő nyolc perces költemény.
Magnus "Solar Fields" Birgersson egy 2005-ös szerzeményét keverte újra - bár ne tette volna. Az egyébként varázslatosan gyönyörű Times Are Good mostani értelmezése olyan erőtlenre és fantáziátlanra sikeredett, hogy nálam ki is érdemelte az album mélypontja-címet. A csorbát a so-so tehetséges James Murray köszörüli, epilógusa a nyitányban felvázolt hangzásvilághoz tér vissza.
A fent meglehetősen vázlatszerűen elemzett számok listájából is látszik, hogy a lemeznek nem sikerül, de nem is szándéka egy összetartó, komplex albumképet létrehozni. Más utat választ: önálló etűdökbe rendszereződik, a gépezet fogaskerekei viszont sajnos nem működnek hibátlanul, és mintha nem is egyazon mechanikai építmény alkatrészei lennének. Mechanikáról beszélek, az első négy, illetve az utolsó tétel által felskiccelt bársony-hangzás ugyanis valósággal szertefoszlik a kemény, néhol szinte sercegős összképben (hasonló konklúziót vonhattunk le a második Oxycanta esetében is, ahol - akárcsak itt - nem sikerült eldönteni, hogy lélekmasszázs vagy légkalapács a megvalósítani kívánt hatás).
A Nova által megfogalmazott eredeti célkitűzés (zenei költészet) aligha váltja be a hozzá fűzött reményeket. Kritikám alapvetően negatív előjele ellenére egy viszonylag tisztességes, vállalható válogatáslemezről beszélünk, mely ha nem akarna több lenni annál, mint aminek sikerül lennie, talán többet is érdemelne egy jó-közepes summánál.
"Az Imaginary Friendsszel a magányról szerettem volna beszélni, mely azonban nem egyenlő az elidegenedéssel, a kiábrándultság érzetével és az elszigeteltséggel. Az egyedüllét valamiképp magába foglalja az emberi lélek szabadjára engedését, illetve egy új létformát dimenzionáló képet. Személyes pillanatok - egy fejhallgató csatlakoztatása utáni séta a parkban, a járókelőket nézve üldögélés egy kávézóban, egy költemény megalkotása... A költészet - függetlenül annak nyelvétől - nem pusztán művészeti forma. Készséget, némi logikát és megannyi érzelmet igényel; az intenzitásról szól, akárcsak maga az ambient zene."
Nem kisebb feladatot tűzött ki maga elé a 2005-ben egyszer már bizonyított Nova, mint a fent megfogalmazott zanza zenei megvalósítását. A négy évvel ezelőtti Albedo a mai napig az egyik legnívósabb Ultimae-kiadvány, mely összegezte mindazon (természetesen pozitív) jelzőket, melyeket a kiadónak tulajdonítunk; valamint átgondolt, koncepciózus szerkezettel fonta egymás után a kivétel nélkül remek szerzeményeket. Leginkább ezt hiányolom Nova második gyűjteményéből első, de sokadik hallgatásra is. Míg az Albedo (mely a tárgyak fényvisszaverő képességének szakszava) rendkívüli képiességgel ábrázolta a fénycsóvák különféle flexióját, és egy határozott (fény)ív mentén felépített gondolatritmus köré szerkesztette a darabokat, addig jelen esetben ilyesmiről szó sincs: a számok tetszőlegesen, szinte ad-hoc módon követik egymást. Nem mixelt albumról beszélünk, így a folyamatosság érzete még inkább a homályba vész, Nova ebbéli kísérlete pedig ezek után joggal nevezhető szándékosnak, előre megfontolnak. Nézzük csak meg mégegyszer a borítót: audio poetry. Hosszabb-rövidebb (hang)versekkel van dolgunk, ennélfogva tehát a számok önmagukban is helyt állnak. Legalábbis ez lenne a feladatuk.
A korong első szakaszára nem is lehet panaszunk. A Field Rotation alteregóval idén feltűnt Chris Berg a pár hónappal korábban megjelent Hope című válogatáslemezén felcsendült szerzeményét, a Regenzeitot folytatja, bevezetendő a képzeletbeli barátokkal való találkozást. Patetikus, de/és korrekt, szép. Szintén egy újonc követi őt, szintén egy akusztikus alapmotívumokkal átszőtt tétellel. Kevin Andrew Three Weeks című dolgozata a lemez egyik legjobb pontja, kifinomult, rezignált, kellemes. Rena Jones és Nalepa párosa nem szorul bemutatásra, a hegedűvirtuóz kisasszony és a selyemfinom elektronika-akrobata azt hozza, amit elvárunk Tőlük. Szintén nem vall kudarcot Jason "offthesky" Corder egy régebbi remeke, a Gently, Drown The Scene, mely az előzőleg megkezdett bársonyos elektroambientet finomítja tovább mesteri dallamvilággal.
Az éles (tán túl éles!) váltás az ötödik számmal érkezik. Az izlandi származású Murya szülőhazájának kilétét büszkén vállalva egy kemény, jeges hangzású szösszenettel folytatja (és zúzza széjjel alaposan) az első négy szám által vizionált álomvilágot. Ugyanezt teszi Cell is, aki ugyan nem dolgozik olyan kemény dobalapokkal, mint Gudmundsson, de atmoszféráját tekintve az ő légköre is meglehetősen ember-idegen. Itt természetesen érdemes egy zárójelet nyitnunk, főleg Alex Scheffer miatt, aki(nek munkássága) mellett nem mehetünk el csak ennyivel. A fent említett két szerzemény objektív, önálló egészként vizsgálva tökéletes (bár költészetnek közel sem nevezhetjük egyiket sem)! Ugyanakkor ez sajnos (?) mégis csak egy válogatás lenne, ahol illene beleolvadnia a számoknak egy összképbe. Ez pedig itt nem valósul meg, ekképp pedig Murya és Cell szerzeményei kilógnak a sorból.
A játékidőben előrehaladva viszont ez az állítás is cáfolatot nyer, és a visszájára fordul: a hangzás továbbra sem enyhül, így felmerülhet a gyanú, miszerint a felvezetés volt csalóka. Rég letettem már róla, hogy számonkérjem Aes Danán az utóbbi két évben produkált extrém mértékű devalválódást, pedig ezúttal egy egész pofás darabot hozott össze (mondjuk egy erős közepeset, ami tőle már egészen nagy szó mostanában...), az Imaginary Friends eddig is zilált világát viszont csak tovább kaotizálja. Szintén széttartást eredményez a soron következő, általam egyébként nem túl nagyra tartott Oliver Orand (Hol Baumann), aki, bár szintén megüti a korrektség mércéjét, laza törtritmusra építkező idm-szerű chillje ismételten csak álldogál magára hagyatottan ebben az egyre furább gyülekezetben.
Charles Farewell teszi helyre a népet valamelyest. A mára egytagúvá redukálódott, Asura címen futó projekt bár szintén nem az érzékeny textúrákról híres, ezúttal - dacára a masszív alapoknak - mégis egy melankolikus, ártatlanba hajló munkával ajándékozza meg a hallgatót. Erős, ugyanakkor törékeny pontja a lemeznek ez a bő nyolc perces költemény.
Magnus "Solar Fields" Birgersson egy 2005-ös szerzeményét keverte újra - bár ne tette volna. Az egyébként varázslatosan gyönyörű Times Are Good mostani értelmezése olyan erőtlenre és fantáziátlanra sikeredett, hogy nálam ki is érdemelte az album mélypontja-címet. A csorbát a so-so tehetséges James Murray köszörüli, epilógusa a nyitányban felvázolt hangzásvilághoz tér vissza.
A fent meglehetősen vázlatszerűen elemzett számok listájából is látszik, hogy a lemeznek nem sikerül, de nem is szándéka egy összetartó, komplex albumképet létrehozni. Más utat választ: önálló etűdökbe rendszereződik, a gépezet fogaskerekei viszont sajnos nem működnek hibátlanul, és mintha nem is egyazon mechanikai építmény alkatrészei lennének. Mechanikáról beszélek, az első négy, illetve az utolsó tétel által felskiccelt bársony-hangzás ugyanis valósággal szertefoszlik a kemény, néhol szinte sercegős összképben (hasonló konklúziót vonhattunk le a második Oxycanta esetében is, ahol - akárcsak itt - nem sikerült eldönteni, hogy lélekmasszázs vagy légkalapács a megvalósítani kívánt hatás).
A Nova által megfogalmazott eredeti célkitűzés (zenei költészet) aligha váltja be a hozzá fűzött reményeket. Kritikám alapvetően negatív előjele ellenére egy viszonylag tisztességes, vállalható válogatáslemezről beszélünk, mely ha nem akarna több lenni annál, mint aminek sikerül lennie, talán többet is érdemelne egy jó-közepes summánál.
10/7
A biztonsági övet kérjük becsatolni!
Hát gyerekek, így tévedjek máskor is. A negyedik Shpongle-album Ineffable Mysteries From Shpongleland címmel novemberben jelenik meg. Gigaméretű pszichedelikus pirospont Posfordéknak, amiért tartották magukat a meghirdetett premierhez, plusz még egy, amiért ismét Storm Thorgersonra bízták a kosztüm megtervezését.
Itt lehet olvasni egy kis öntömjénező felkonferálást, ugyanitt lehet megbizonyosodni a fennkölt hangnem jogosságáról (kétperces shortie-k), ráadásul még a korongot is előrendelheted, hogy idegdúcaidat az elsők között, a legnagyobb profik által tupíroztathasd fel.
Adham Shaikh & Tim Floyd
Retrospektív 2.
Kiadó: Instinct Ambient
Megjelenés ideje: 1996. november 12.
Stílus: floating/tribal/desert ambient, field recording
1. Phaze
2. Portals (Part II)
3. Estuary
4. Snakedance
5. Bend
6. Embers
7. Warm Fuzzys
8. Resolution
9. Calling
10. Lullaby
11. Beacon
12. North Twin
Adham Shaikh zenei munkássága két részre tagolható, e két rész közé pedig egy meglehetősen erős határvonal húzható. Ez önmagában csak mérsékelt érdekességgel bír, az azonban már inkább figyelemreméltó, hogy Shaikh-ot csak a második érában alkotott lemezek tették ismertté - ami viszont egyenesen érthetetlen, hogy elismertté is csak ezek által vált (hogy hasonlóan nagy névvel hozzam párhuzamba, Antonionit is csak a '60-as évek közepefelé fedezték fel, holott az ekkor készült filmjei már közel sem nevezhetőek olyan relevánsnak, mint a korábbiak).
A srác még a '90-es évek elején kezdett kísérletezni az orientális zenehagyományok és a szintetizátor, valamint a modern elektronika ötvözésével. 1993-ban került napvilágra első, Realignment című korongja, mely minőségi szempontból még nem nevezhető túlságosan jelentősnek, Shaikh hangzásvilágának az alapjait ellenben viszonylag ügyesen definiálta. A két évvel később megjelent A Journey To The Sun jelentette a fordulópontot. Ez volt az a lemez, melyen Shaikh szinte teljes mértékben tökélyre felesztette a hangullámokon való lovaglást. A tribal, a floating és az electroacid-ambient különös egyvelegeként leírható anyagot az 1995-97 között aktív Instinct Ambient kiadó vállalta magára, többek között ennek is köszönhető, hogy a fiút szélesebb közönség is megismerhette.
Ezzel pedig el is érkeztünk jelen írás tárgyához, az 1996-ban megjelent, Tim Floyddal közösen készített Drifthez, mely mind a mai napig nemcsak Shaikh, de az ambient mint műfaj egyik legpatinánsabb képviselője. Az egy évvel korábbi keleti felségterületeken tett kirándulás után a célpont ezúttal: Amerika északnyugati területei; a Sziklás-hegység és a Kordillerák vidéke, valamint az itt található sivatagok. A napbéli utazás után Shaikh összepakolt, és Tim Floyd barátjával karöltve nekivágott az ismeretlennek. Céljuk elsősorban - a vidék feltérképezése mellett - környezeti felvételek készítése volt, melyekből aztán a stúdióban kívántak zenét fabrikálni. A hosszúra nyúlt kirándulás során a két srác a legkülönfélébb hanghatásokat rögzítette: az élővilág neszei mellett "mechanikusan generált" jelenségek zajait is megörökítették (kézmosás a vízben, lépések a bozótban stb.). A field recording egy rendkívül sajátos értelmezését ezután profi stúdióban vágták össze, s társították hozzá a hangszeres kíséretet (Tim Floyd szólaltatja meg a dominanciát képző gitárt - nem is akárhogy!), valamint - nem utolsó sorban - olyan elektroakusztikus hangeffekteket, melyek még épp nem ejtettek foltot a majdnem-kész felvételek makulátlanul és lenyűgözően organikus textúráján.
Az eredmény bámulatosra sikeredett. Visszafogottan építkező, mégsem marginális betétekkel ellátott anyag került ki Shaikh és Floyd keze közül, mely a tengerentúli túra egyfajta beszámolójának is tekinthető. Impresszionisztikus hangzásvilággal van dolgunk, ennélfogva erősen intuitív jellegű az albumon fellelhető valamennyi szám: kerülik a jó előre kiszámítható megoldásokat, bátran kanyarodnak le a megszokott ösvényről, mégsem válnak kísérleti zenévé. A gyakran kopár, de mindenképpen néptelen hegyvidékekhez illően az albumból áradó hangulat leginkább melankóliával és hűvősséggel áthatott. Többek között ez is lehet az oka, hogy a lemezt késő ősszel dobták piacra, a Drift ugyanis kiváló aláfestő zenéje a természet lecsupaszodásának, az idő csípősre fordulásának. Mégsem winter ambientet hallunk - szerencsére -, az olyan darabok, mint pl. az Embers a téli éjszakák mellett a pattogó tűz melegét is felelevenítik.
Összképét tekintve egy meditatív, tiszta útra invitál a duó munkája, melyet a szürkületi órákban a legjobb elővenni. A Steve Roach-ot nyíltan és ügyesen megidéző korong olyan további kiválóságoknak szolgáltatott inspirációt és kiindulópontot, mint pl. Rudy Adrian, aki Desert Realms címen futó útibeszámolóját hasonló hangvételben készítette el (itt írtam róla korábban).
Shaikh a Drift után hosszú ideig visszavonultan élt, és többek között hangtechnikai órákat hallgatott a Queens Universityn. Ennek eredményét hallhatjuk a hat évvel későbbi Essence című lemezen, mely Shaikh saját alapítású kiadója gondozásában készült. Ahogy címéből is sejthető, egyfajta összegzése ez Adham zenei világának, a korábban kialakított hangzás azonban már szinte nyomokban sem fedezhető fel a 2002-es - egyébként remek - albumon. A korábban már előkerült keleti spiritualitás ezúttal teljesen direkt módon került terítékre, az Essence pedig - makulátlan minősége ellenére - puszta orientalitással megfűszerezett psychedelic chillouttá redukálódott. Shaikh ekkor vált felkapottabb előadóvá, egyre több válogatáslemez vette igénybe a szolgáltatásait (igen, szó szerint elkurvult). A 2004-es Fusion pedig - ahogy az sejthető - már csak középszerű erőfitogtatásként szerepelt a srác diszkográfiájában. Az egyetemen elsajátított professzionalizmus tökéletesen visszacsengett a darabokban, a szenvedélynek azonban már nyoma sem volt. Shaikh zenéje ambient-mércével mérve ekkorra már teljes mértékben populárissá vált. 2006-ban az Interchill Records ismét kiadta az 1995-ös A Journey To The Sunt, ez azonban már aligha javított a helyzeten. Ugyanebben az évben elkészült a Collectivity, mely a rengeteg közreműködő vendégelőadó dacára is unalomba fulladt. Shaikh ezzel szemben ekkor már óriási húzónév volt, mérce az újoncok számára - és tulajdonképpen a mai napig nem változott ez a tendencia. Félreértés ne essék: az "új" Shaikh sem rossz, de a kilencvenes évekhez képest híg és erősen cukrozott, épp ezért a mélyebb ambient iránt érdeklődők nyugodtan merüljenek el ebben a '96-os csodában.
10/10
A srác még a '90-es évek elején kezdett kísérletezni az orientális zenehagyományok és a szintetizátor, valamint a modern elektronika ötvözésével. 1993-ban került napvilágra első, Realignment című korongja, mely minőségi szempontból még nem nevezhető túlságosan jelentősnek, Shaikh hangzásvilágának az alapjait ellenben viszonylag ügyesen definiálta. A két évvel később megjelent A Journey To The Sun jelentette a fordulópontot. Ez volt az a lemez, melyen Shaikh szinte teljes mértékben tökélyre felesztette a hangullámokon való lovaglást. A tribal, a floating és az electroacid-ambient különös egyvelegeként leírható anyagot az 1995-97 között aktív Instinct Ambient kiadó vállalta magára, többek között ennek is köszönhető, hogy a fiút szélesebb közönség is megismerhette.
Ezzel pedig el is érkeztünk jelen írás tárgyához, az 1996-ban megjelent, Tim Floyddal közösen készített Drifthez, mely mind a mai napig nemcsak Shaikh, de az ambient mint műfaj egyik legpatinánsabb képviselője. Az egy évvel korábbi keleti felségterületeken tett kirándulás után a célpont ezúttal: Amerika északnyugati területei; a Sziklás-hegység és a Kordillerák vidéke, valamint az itt található sivatagok. A napbéli utazás után Shaikh összepakolt, és Tim Floyd barátjával karöltve nekivágott az ismeretlennek. Céljuk elsősorban - a vidék feltérképezése mellett - környezeti felvételek készítése volt, melyekből aztán a stúdióban kívántak zenét fabrikálni. A hosszúra nyúlt kirándulás során a két srác a legkülönfélébb hanghatásokat rögzítette: az élővilág neszei mellett "mechanikusan generált" jelenségek zajait is megörökítették (kézmosás a vízben, lépések a bozótban stb.). A field recording egy rendkívül sajátos értelmezését ezután profi stúdióban vágták össze, s társították hozzá a hangszeres kíséretet (Tim Floyd szólaltatja meg a dominanciát képző gitárt - nem is akárhogy!), valamint - nem utolsó sorban - olyan elektroakusztikus hangeffekteket, melyek még épp nem ejtettek foltot a majdnem-kész felvételek makulátlanul és lenyűgözően organikus textúráján.
Az eredmény bámulatosra sikeredett. Visszafogottan építkező, mégsem marginális betétekkel ellátott anyag került ki Shaikh és Floyd keze közül, mely a tengerentúli túra egyfajta beszámolójának is tekinthető. Impresszionisztikus hangzásvilággal van dolgunk, ennélfogva erősen intuitív jellegű az albumon fellelhető valamennyi szám: kerülik a jó előre kiszámítható megoldásokat, bátran kanyarodnak le a megszokott ösvényről, mégsem válnak kísérleti zenévé. A gyakran kopár, de mindenképpen néptelen hegyvidékekhez illően az albumból áradó hangulat leginkább melankóliával és hűvősséggel áthatott. Többek között ez is lehet az oka, hogy a lemezt késő ősszel dobták piacra, a Drift ugyanis kiváló aláfestő zenéje a természet lecsupaszodásának, az idő csípősre fordulásának. Mégsem winter ambientet hallunk - szerencsére -, az olyan darabok, mint pl. az Embers a téli éjszakák mellett a pattogó tűz melegét is felelevenítik.
Összképét tekintve egy meditatív, tiszta útra invitál a duó munkája, melyet a szürkületi órákban a legjobb elővenni. A Steve Roach-ot nyíltan és ügyesen megidéző korong olyan további kiválóságoknak szolgáltatott inspirációt és kiindulópontot, mint pl. Rudy Adrian, aki Desert Realms címen futó útibeszámolóját hasonló hangvételben készítette el (itt írtam róla korábban).
Shaikh a Drift után hosszú ideig visszavonultan élt, és többek között hangtechnikai órákat hallgatott a Queens Universityn. Ennek eredményét hallhatjuk a hat évvel későbbi Essence című lemezen, mely Shaikh saját alapítású kiadója gondozásában készült. Ahogy címéből is sejthető, egyfajta összegzése ez Adham zenei világának, a korábban kialakított hangzás azonban már szinte nyomokban sem fedezhető fel a 2002-es - egyébként remek - albumon. A korábban már előkerült keleti spiritualitás ezúttal teljesen direkt módon került terítékre, az Essence pedig - makulátlan minősége ellenére - puszta orientalitással megfűszerezett psychedelic chillouttá redukálódott. Shaikh ekkor vált felkapottabb előadóvá, egyre több válogatáslemez vette igénybe a szolgáltatásait (igen, szó szerint elkurvult). A 2004-es Fusion pedig - ahogy az sejthető - már csak középszerű erőfitogtatásként szerepelt a srác diszkográfiájában. Az egyetemen elsajátított professzionalizmus tökéletesen visszacsengett a darabokban, a szenvedélynek azonban már nyoma sem volt. Shaikh zenéje ambient-mércével mérve ekkorra már teljes mértékben populárissá vált. 2006-ban az Interchill Records ismét kiadta az 1995-ös A Journey To The Sunt, ez azonban már aligha javított a helyzeten. Ugyanebben az évben elkészült a Collectivity, mely a rengeteg közreműködő vendégelőadó dacára is unalomba fulladt. Shaikh ezzel szemben ekkor már óriási húzónév volt, mérce az újoncok számára - és tulajdonképpen a mai napig nem változott ez a tendencia. Félreértés ne essék: az "új" Shaikh sem rossz, de a kilencvenes évekhez képest híg és erősen cukrozott, épp ezért a mélyebb ambient iránt érdeklődők nyugodtan merüljenek el ebben a '96-os csodában.
10/10
Saafi Brothers: Midnight's Children
Retrospektív 1.
Kiadó: Blue Room Released
Megjelenés ideje: 2000. április
Stílus: psychedelic ambient, progressive downtempo
1. Altered Future
2. Into States Of Consciousness
3. Free Senses
4. Wellness Farm
5. Mystical Chants
6. Degravitating
7. The Deep (Part 1)
8. The Witness
9. The Deep (Part 2)
Az ezredfordulóhoz érve Gabriel Le Mar az egyik legfelkapottabb pszichedelikus előadóművésszé vált. Egyaránt gyümölcsözőnek bizonyult a Spirit Zone égisze alatt fialó szólóprojektje, és a Michael Kohlbeckerrel közösen alapított Saafi Brothers is, melynek első stúdióalbuma 1997-ben látott napvilágot Mystic Cigarettes címmel. Míg Le Mar önálló agymenései előszeretettel cikáztak a különféle műfajbeli motívumok és hangulatbeli jegyek között, addig a Kohlbeckerrel közösen kialakított világ egy sokkal kötöttebb stílust eredményezett. Talán ez volt a "hibája" a fent említett bemutatkozó lemeznek is, mely rengeteg, később is visszaköszönő alapelemet fektetett le, az összkép mégis egy némileg kidolgozatlan, mondhatni bátortalan hangzás benyomását keltette a hallgatóban.
Evidens, hogy a Saafi Brothers motorja kezdettől fogva Le Mar volt, aki egy idő után nem bírt magával, és határtalan virtuozitását a "testvérvállalkozásba" is belecsempészte. A Midnight's Children kitűnő és ékes bizonyítéka a döntés jogosságának. A felütést ugyan még egyedül Kohlbecker jegyzi, de már az Altered Future hallatán is érezzük: itt valami egészen másról lesz szó, mint amit a Mystic Cigarettes után várnánk. Panoramikus, mélyen lüktető szőnyeg adja meg a darab alapját, s vetíti előre kiválóan a korong alapvetően sötétebb, sokrétűbb világát.
Már a második szám egy meglehetősen kemény hangzásvilágot üt meg: a masszív dobritmussal és basszus-hátszéllel megalapozott track furcsa textúrák, nehezen azonosítható effektusok és egészen mélyen elrejtett, de cseppet sem jelentéktelen hangfoszlányok kíséretében kalauzolja a hallgatót egy éjjeli kirándulásra az ismeretlen birodalmába. Experimentalizmusban már itt sincs hiány, ám - nem meglepő módon - Le Mar számlájára írható, hogy ez sosem csap át öncélú erőfitogtatásba vagy a gépek uralta kavalkádba. Mindvégig sikerül megtartani a downbeat keretein belül felépített különös univerzum lüktető, mégsem túlburjánzó egyediségét.
Hasonló szellemiségben szólal meg a Free Senses is, mely a későbbi acid magasságokat is előrevetíti - ezek pedig nem is váratnak sokat magukra. Már a Wellness Farm fehér zajra emlékeztető betéteit és szándékoltan torz, ugyanakkor remekbe szabott elemeit is nagyszerűen ellensúlyozza az egyszerű, magas tónusú dallamféleség, mely tulajdonképpen a szám groove ritmusát is megadja, majd a játékidő felétől bámulatosan egészíti ki.
A lemez strukturális és spirituális csúcspontjához érve csendül fel a Mystical Chants, mely az acid trance motívumrendszeréből veszi kölcsön az alapdallamot, melyre egy enyhén breakbeat-beütésű progresszív hangáramlatot épít fel - zseniálisan. Nagy valószínűséggel e szám kapcsán fogalmazódik meg bennünk először a gondolat, miszerint a Midnight's Children több lesz holmi egy-a-sok-közül psychedelic ambient dolgozatnál. Stílushatárok feszegetésének határtalanul izgalmas játékát vélhetjük felfedezni a Mystical Chantsben, és nem tévedünk, ha azt gondoljuk: ez még csak a kezdet.
A súlytalanság állapotának elbeszélését magára vállaló Degravitating egyenesen az uptempo irányzatok hangzásvilágára jellemző 120 bpm feletti tempóba és trance-be bújtatva repít minket a szubjektum univerzumának rejtelmes távlataiba. De nemcsak filozófiai, hanem szó szoros értelemben is univerzum-jellegű hangulatról beszélhetünk, hála a kozmikus űrutazás élményeit felidéző effekteknek, melyek gyakorta fordulnak elő a space ambient előadók zenéjében. Mindezek ellenére mégsem sorolható egyértelműen az uptempo kategóriájába a szám, habár a progressive trance jegyeit gyönyörűen, szinte iskolapéldaszerűen megjeleníti. Nem nevezhető viszont psychedelic ambientnek sem, mivel e műfajnak ez már egy túlontúl kavargó, örvénylő, de főleg túlságosan gyors ritmussal operáló világ. Besorolhatatlan, mégis lélegzetelállító darabbal van tehát dolgunk.
Még ennél is lenyűgözőbb a soron következő, kétrészes The Deep első epizódja, mely egyenesen a goa, de legalábbis a pszichedelikus uptempo zene, illetve a downbeat határmezsgyéjén evickél, teljességgel elmosva a határokat a két, egymástól különböző, bár egymást nem ritkán inspiráló műfaj között. A hetedik számhoz érkezvén már messze túllépjük a földi szférát, és egyszerre szárnyalunk leírhatatlan magasságokba, de zuhanunk ijesztő mélységekbe is egyaránt. Érdemes továbbá egy zárójelet nyitni, és megjegyezni Gabriel Le Mar bravúros gitárjátékát, mely véleményem szerint jelen darab kapcsán éri el legfelfokozottabb állapotát (mindamellett persze, hogy nem különösebben válik dominánssá - esszenciálissá viszont annál inkább).
A kedélyeket valamelyest enyhítendő szólal meg a kissé visszafogottabb, bár az acidnek ismételten jócskán hódoló The Witness, majd a The Deep második része zárja a lemezt. Az első fejezet ritmusát felvéve, ám annak gondolatmenetét jóval ridegebb körítésben tovább árnyalva egy, ezúttal már tagadhatatlan, techno-elemekkel is gazdagon átszőtt révülettel (trance) fedi be annak a kútnak a száját, melybe az előző nyolc tétel segítségével alámerültünk.
A Midnight's Children - láttuk - több szempontból is rendhagyó lemez. Bátran hány fittyet a műfajbeli normákra, s válik így egy erősen bekategorizálhatatlan stílusú hangorgiává. Orgiáról kell beszélnünk, a Saafi Brothers ugyanis hihetetlenül gazdagon felépített rétegek egymásra vetítésével dolgozik, ráadásul szándékosan kerüli a letisztultabb, átvezető jellegű betéteket, és bizonyos tekintetben meglehetősen tömény hangáradatot zúdítanak a befogadóra. Úgy gondolom, a duó (időnként trió) zsenialitása leginkább abban áll, hogy a rengeteg ötletet, a mérhetetlen mennyiségű effektet és a különböző ritmus- illetve hangulatbeli eltérést mindvégig kordában tudja tartani. Egyszer sem érezzük a koherencia megtörését, vagy akár csak meglazulását: Gabriel Le Mar és Michael Kohlbecker mélyen megalapozott, zsigerből jövő tudatossággal és németesen precíz megtervezettséggel nyújt aláfestő zenét a tudatunk legkülönbözőbb szintjein való végtelenül izgalmas felfedezőúthoz.
A Saafi Brothers mindmáig aktív formáció, 2008-ban látott napvilágot negyedik stúdiólemezük, a Supernatural. Ám már a 2003-as Liquid Beach kapcsán is érezhettük, hogy a Midnight's Children remeklését sosem fogják tudni megfejelni, legfeljebb azok ötleteit újra felhasználni és esetlegesen tovább színesíteni. Mindehhez társult a fiúk hangzásvilágának az erőteljes felhígulása is, így vált mára a Saafi Brothers egy valaha (jó rég) volt remek párossá.
Evidens, hogy a Saafi Brothers motorja kezdettől fogva Le Mar volt, aki egy idő után nem bírt magával, és határtalan virtuozitását a "testvérvállalkozásba" is belecsempészte. A Midnight's Children kitűnő és ékes bizonyítéka a döntés jogosságának. A felütést ugyan még egyedül Kohlbecker jegyzi, de már az Altered Future hallatán is érezzük: itt valami egészen másról lesz szó, mint amit a Mystic Cigarettes után várnánk. Panoramikus, mélyen lüktető szőnyeg adja meg a darab alapját, s vetíti előre kiválóan a korong alapvetően sötétebb, sokrétűbb világát.
Már a második szám egy meglehetősen kemény hangzásvilágot üt meg: a masszív dobritmussal és basszus-hátszéllel megalapozott track furcsa textúrák, nehezen azonosítható effektusok és egészen mélyen elrejtett, de cseppet sem jelentéktelen hangfoszlányok kíséretében kalauzolja a hallgatót egy éjjeli kirándulásra az ismeretlen birodalmába. Experimentalizmusban már itt sincs hiány, ám - nem meglepő módon - Le Mar számlájára írható, hogy ez sosem csap át öncélú erőfitogtatásba vagy a gépek uralta kavalkádba. Mindvégig sikerül megtartani a downbeat keretein belül felépített különös univerzum lüktető, mégsem túlburjánzó egyediségét.
Hasonló szellemiségben szólal meg a Free Senses is, mely a későbbi acid magasságokat is előrevetíti - ezek pedig nem is váratnak sokat magukra. Már a Wellness Farm fehér zajra emlékeztető betéteit és szándékoltan torz, ugyanakkor remekbe szabott elemeit is nagyszerűen ellensúlyozza az egyszerű, magas tónusú dallamféleség, mely tulajdonképpen a szám groove ritmusát is megadja, majd a játékidő felétől bámulatosan egészíti ki.
A lemez strukturális és spirituális csúcspontjához érve csendül fel a Mystical Chants, mely az acid trance motívumrendszeréből veszi kölcsön az alapdallamot, melyre egy enyhén breakbeat-beütésű progresszív hangáramlatot épít fel - zseniálisan. Nagy valószínűséggel e szám kapcsán fogalmazódik meg bennünk először a gondolat, miszerint a Midnight's Children több lesz holmi egy-a-sok-közül psychedelic ambient dolgozatnál. Stílushatárok feszegetésének határtalanul izgalmas játékát vélhetjük felfedezni a Mystical Chantsben, és nem tévedünk, ha azt gondoljuk: ez még csak a kezdet.
A súlytalanság állapotának elbeszélését magára vállaló Degravitating egyenesen az uptempo irányzatok hangzásvilágára jellemző 120 bpm feletti tempóba és trance-be bújtatva repít minket a szubjektum univerzumának rejtelmes távlataiba. De nemcsak filozófiai, hanem szó szoros értelemben is univerzum-jellegű hangulatról beszélhetünk, hála a kozmikus űrutazás élményeit felidéző effekteknek, melyek gyakorta fordulnak elő a space ambient előadók zenéjében. Mindezek ellenére mégsem sorolható egyértelműen az uptempo kategóriájába a szám, habár a progressive trance jegyeit gyönyörűen, szinte iskolapéldaszerűen megjeleníti. Nem nevezhető viszont psychedelic ambientnek sem, mivel e műfajnak ez már egy túlontúl kavargó, örvénylő, de főleg túlságosan gyors ritmussal operáló világ. Besorolhatatlan, mégis lélegzetelállító darabbal van tehát dolgunk.
Még ennél is lenyűgözőbb a soron következő, kétrészes The Deep első epizódja, mely egyenesen a goa, de legalábbis a pszichedelikus uptempo zene, illetve a downbeat határmezsgyéjén evickél, teljességgel elmosva a határokat a két, egymástól különböző, bár egymást nem ritkán inspiráló műfaj között. A hetedik számhoz érkezvén már messze túllépjük a földi szférát, és egyszerre szárnyalunk leírhatatlan magasságokba, de zuhanunk ijesztő mélységekbe is egyaránt. Érdemes továbbá egy zárójelet nyitni, és megjegyezni Gabriel Le Mar bravúros gitárjátékát, mely véleményem szerint jelen darab kapcsán éri el legfelfokozottabb állapotát (mindamellett persze, hogy nem különösebben válik dominánssá - esszenciálissá viszont annál inkább).
A kedélyeket valamelyest enyhítendő szólal meg a kissé visszafogottabb, bár az acidnek ismételten jócskán hódoló The Witness, majd a The Deep második része zárja a lemezt. Az első fejezet ritmusát felvéve, ám annak gondolatmenetét jóval ridegebb körítésben tovább árnyalva egy, ezúttal már tagadhatatlan, techno-elemekkel is gazdagon átszőtt révülettel (trance) fedi be annak a kútnak a száját, melybe az előző nyolc tétel segítségével alámerültünk.
A Midnight's Children - láttuk - több szempontból is rendhagyó lemez. Bátran hány fittyet a műfajbeli normákra, s válik így egy erősen bekategorizálhatatlan stílusú hangorgiává. Orgiáról kell beszélnünk, a Saafi Brothers ugyanis hihetetlenül gazdagon felépített rétegek egymásra vetítésével dolgozik, ráadásul szándékosan kerüli a letisztultabb, átvezető jellegű betéteket, és bizonyos tekintetben meglehetősen tömény hangáradatot zúdítanak a befogadóra. Úgy gondolom, a duó (időnként trió) zsenialitása leginkább abban áll, hogy a rengeteg ötletet, a mérhetetlen mennyiségű effektet és a különböző ritmus- illetve hangulatbeli eltérést mindvégig kordában tudja tartani. Egyszer sem érezzük a koherencia megtörését, vagy akár csak meglazulását: Gabriel Le Mar és Michael Kohlbecker mélyen megalapozott, zsigerből jövő tudatossággal és németesen precíz megtervezettséggel nyújt aláfestő zenét a tudatunk legkülönbözőbb szintjein való végtelenül izgalmas felfedezőúthoz.
A Saafi Brothers mindmáig aktív formáció, 2008-ban látott napvilágot negyedik stúdiólemezük, a Supernatural. Ám már a 2003-as Liquid Beach kapcsán is érezhettük, hogy a Midnight's Children remeklését sosem fogják tudni megfejelni, legfeljebb azok ötleteit újra felhasználni és esetlegesen tovább színesíteni. Mindehhez társult a fiúk hangzásvilágának az erőteljes felhígulása is, így vált mára a Saafi Brothers egy valaha (jó rég) volt remek párossá.
10/10
Retrospektív @ MoeskoMusic
Múltidéző sorozat indul útjára a MoeskoMusicon, melynek elsődleges célja az olyan lemezek bemutatása (vagy sokkal inkább újbóli elővétele), melyek egykor rendkívül nagy visszhangot váltottak ki a hallgatói szférából, továbbá melyek jelentős kultúrtörténeti értékeket hordoztak magukban. A honlap tematikájának megfelelően az ambient különféle irányzatai kerülnek fókuszba, emellett pedig helyet kap néhány lounge- és goa-lemez is.
A sorozatnak nem célja egy toplistás összeállítás elkészítése. A különféle kiadványok kiválasztása, illetve azok hiánya pusztán egy szubjektív értékrendről tanúskodik, ennélfogva tehát sok fontos előadó nem fog helyet kapni, viszont találkozhattok majd néhány kevésbé ismert névvel is. Kronológiáját tekintve főleg a '90-es évek terméséből fogunk szemezgetni, de korábbi és későbbi anyagok is előfordulhatnak.
A korongokhoz való könnyű hozzáférést a letöltésre mutató linkek nyilvánossá tételével továbbra sem tudom biztosítani, igény szerint viszont szívesen létrehozok egy levelezőlistát, melyre feliratkozván a bejegyzéssel egyidejűleg Te is kézhez kaphatod az adott lemezhez tartozó linket. A minimum létszám legyen mondjuk öt fő.
Az első lemez a Saafi Brothers ezredfordulón megjelent remekműve, a Midnight's Children lesz.
Pauline Taylor: A Simple Life
Kiadó: Warner Chappell Music
Megjelenés ideje: 2005
Stílus: acoustic pop, campfire blues
1. My Open Heart
2. A Simple Life
3. Didn't Notice
4. Walking in the Beautiful Sunshine
5. The Sight of Her
6. Battlefield
7. I Run
8. Digging in Your Heels
9. One Crazy Night
10. Solo Flying Mystery Man
11. Now and Then
12. Take My Hand
Az Angliát erősítő énekesnő 2007-ben már a harmadik (kiváló) stúdiólemezét készítette el, a nevét ellenben a mai napig szinte teljes ismeretlenség övezi. E tény furcsa, de érthető is egyben: furcsa, mert Pauline Taylor a kezdetektől fogva háttérénekesként szuperál a Faithlessnek és Didónak, valamint önálló lemezeinek zenei világa és dalszövegei rendkívüli érettségről adnak tanúbizonyosságot; de érthető is egyben, mert a magát "hardcore tequila drinkernek" aposztrofáló énekesnő mindig is kerülte a feltűnést. Szinte sosem vállal nagyobb volumenű fellépéseket, viszont előszeretettel énekel kisebb kocsmákban, szerényebb, de családiasabb hangulatban.
A visszahúzódó természet Pauline zenéjében is megfigyelhető. Darabjait gyakorta egy szál gitárral adja elő, ám zsenijét mi sem bizonyítja jobban, hogy a pengetős hangszer és az énekhang verhetetlen kettőse gond nélkül képes elvinni a hátán az albumot. Ezt jelen esetben is elmondhatjuk, Taylor ugyanis rendkívül, de pont a kellő mértékben mérsékelt hangszereléssel dolgozik, minek következtében a letisztult zenevilágban a főszerepet az elsőtől az utolsó percig a gyönyörű énekhang kapja - az pedig nem vall kudarcot. Ha akarja, bársonyos-lebegős, ha akarja sercegős, ha akarja, kemény, mint a volframkarbid; a művésznő hihetetlen széles skálán mozog, és mindig telibetalál.
Stílusa, ahogy már fentebb említettem, mindvégig letisztult, egyszerű. Néhány vasárnap délelőtti végighallgatás után nem lesz nehéz belátni, hogy Pauline Taylor zenéje nem is a nagyközönség elé, hanem kis társaságoknak való, füstös pubokba vagy épp tábortűz melletti éneklősdikre.
Külön figyelmet érdemelnek a műfajához képest szokatlan igényességgel kidolgozott dalszövegek, melyek tökéletes közönnyel kerülik a jól bevett sablonokat, és - akárcsak a zene - a maguk szenvtelen egyszerűségével zsigerekig hatolnak.
Éljen, de főleg zenéljen soká Pauline Taylor!
CD formátumban sajnos már beszerezhetetlen lemezről van szó. A CD Baby jóvoltából azonban ízelítőt nyerhetsz a korongból, és ha tetszik, le is töltheted egy - még épp barátinak mondható (?) - hatdolláros összegért.
Itt pedig Pauline Taylor hivatalos honlapján barangolhatsz.
A visszahúzódó természet Pauline zenéjében is megfigyelhető. Darabjait gyakorta egy szál gitárral adja elő, ám zsenijét mi sem bizonyítja jobban, hogy a pengetős hangszer és az énekhang verhetetlen kettőse gond nélkül képes elvinni a hátán az albumot. Ezt jelen esetben is elmondhatjuk, Taylor ugyanis rendkívül, de pont a kellő mértékben mérsékelt hangszereléssel dolgozik, minek következtében a letisztult zenevilágban a főszerepet az elsőtől az utolsó percig a gyönyörű énekhang kapja - az pedig nem vall kudarcot. Ha akarja, bársonyos-lebegős, ha akarja sercegős, ha akarja, kemény, mint a volframkarbid; a művésznő hihetetlen széles skálán mozog, és mindig telibetalál.
Stílusa, ahogy már fentebb említettem, mindvégig letisztult, egyszerű. Néhány vasárnap délelőtti végighallgatás után nem lesz nehéz belátni, hogy Pauline Taylor zenéje nem is a nagyközönség elé, hanem kis társaságoknak való, füstös pubokba vagy épp tábortűz melletti éneklősdikre.
Külön figyelmet érdemelnek a műfajához képest szokatlan igényességgel kidolgozott dalszövegek, melyek tökéletes közönnyel kerülik a jól bevett sablonokat, és - akárcsak a zene - a maguk szenvtelen egyszerűségével zsigerekig hatolnak.
Éljen, de főleg zenéljen soká Pauline Taylor!
CD formátumban sajnos már beszerezhetetlen lemezről van szó. A CD Baby jóvoltából azonban ízelítőt nyerhetsz a korongból, és ha tetszik, le is töltheted egy - még épp barátinak mondható (?) - hatdolláros összegért.
Itt pedig Pauline Taylor hivatalos honlapján barangolhatsz.
10/9
Mint Julep: Songs About Snow
Kiadó: Unseen Records
Megjelenés ideje: 2008. november 4.
Stílus: shoegaze, downtempo
1. Arristea
2. Stay
3. Drawing Lines
4. Every Word
5. Your Letter
6. Aria
7. To The Sea
8. Isoline (by Helios)
A közhiedelemmel ellentétben a shoegaze nem elektronikus zenei műfaj, valamikor a '80-as évek végén fejlődött ki az angolok soft rock zenéjéből, a mai közhasználatban viszont olyannyira átértékelődött a jelentése, hogy jómagam is e stílussal jelöltem meg a Mint Julep nevű duó bemutatkozó korongját, melyről kevesen tudják, hogy a Heliosként és Goldmundként a zsenijét már jónéhányszor bebizonyított Keith Kenniff és felesége, Hollie Kenniff jegyez.
Tőlem meglehetősen távol áll a shoegaze-ambient, a Hammock zenéjén kívül tán nem is kedvelek mást ezen a területen, ám olyan remekbe szabott finomságok után, mint az Unomia (kritika itt), az Eingya, a Corduroy Road vagy a The Malady Of Elegance, nem tudtam nem megadni az esélyt, hogy a szemtelenül fiatal srác egy tőle (nem is annyira?) távol álló stílusban is megállítsa a szívverésemet. A rááldozott időt pedig tényleg nem bántam meg - de Kenniffnek még kicsit idegen a rockos hangvétel.
Természetesen nem igazi rockzenéről beszélünk, sőt olykor egészen ismerős témákkal találjuk szembe magunkat (az Eingyát bevezető hóban lépkedős taktus itt is visszaköszön), Hollie hangja azonban teljesen sekélyes, a hallgató szinte elsiklik fölötte, és nem ragad magával gitárjáték vagy a dallamvilág sem. Az időnként katartikusra szánt kitörések tökéletesen ügyetlenül időzítettek, ráadásul sokszor válnak önamguk paródiájává - vagyis eltúlzottá. Szerkezetét tekintve egyetlen jelző sem mondható el a lemezről: szám számot követ, ám ez sem gondolat-, sem ütembeli ritmust nem képes felállítani (persze nem ambient lemezről beszélünk, de egy Kenniff-szintű alkotótól evidensnek vennénk az ilyen apróságokat még ezesetben is).
Ha visszaemlékszünk a Goldmund-lemezekre, ahol a zongora szólójátéka is hóval, falevelekkel és szélfúvással körülölelt atmoszférát volt képes teremteni, nyilván nem vonjuk kétségbe az ifjú zenész felfoghatatlan kreativitását, melyet a legzsigeribb hozzáértéssel tálal. Ötletek pedig itt is vannak szép számban, és nem egyszer a kivitelezés is mesébe illő (néha még szó szerint is): ilyen például a Drawing Lines című szösszenet, vagy az azt követő Every Word nyitánya. Összképét tekintve viszont mégsem esik le az állunk, mert az egyébként rövid korong mindig hibádzik valahol: vagy a vokál fülsértő, vagy a hangszerelés esetlen, vagy egyéb olyan momentumok során botlik meg sorozatosan a lemez, amelyek nem zavarnák a hallgatót egy kezdő-, esetleg haladószintű előadó esetében, de ha Keith Kenniffről van szó, akkor nagyon is.
Minden hibája, hiányossága (avagy nagyzolása) ellenére még így is átlagon felüli album - műfaján belül, és azon kívül is -, mely a legtöbb koraőszi napot még őszibbé varázsolja.
Tőlem meglehetősen távol áll a shoegaze-ambient, a Hammock zenéjén kívül tán nem is kedvelek mást ezen a területen, ám olyan remekbe szabott finomságok után, mint az Unomia (kritika itt), az Eingya, a Corduroy Road vagy a The Malady Of Elegance, nem tudtam nem megadni az esélyt, hogy a szemtelenül fiatal srác egy tőle (nem is annyira?) távol álló stílusban is megállítsa a szívverésemet. A rááldozott időt pedig tényleg nem bántam meg - de Kenniffnek még kicsit idegen a rockos hangvétel.
Természetesen nem igazi rockzenéről beszélünk, sőt olykor egészen ismerős témákkal találjuk szembe magunkat (az Eingyát bevezető hóban lépkedős taktus itt is visszaköszön), Hollie hangja azonban teljesen sekélyes, a hallgató szinte elsiklik fölötte, és nem ragad magával gitárjáték vagy a dallamvilág sem. Az időnként katartikusra szánt kitörések tökéletesen ügyetlenül időzítettek, ráadásul sokszor válnak önamguk paródiájává - vagyis eltúlzottá. Szerkezetét tekintve egyetlen jelző sem mondható el a lemezről: szám számot követ, ám ez sem gondolat-, sem ütembeli ritmust nem képes felállítani (persze nem ambient lemezről beszélünk, de egy Kenniff-szintű alkotótól evidensnek vennénk az ilyen apróságokat még ezesetben is).
Ha visszaemlékszünk a Goldmund-lemezekre, ahol a zongora szólójátéka is hóval, falevelekkel és szélfúvással körülölelt atmoszférát volt képes teremteni, nyilván nem vonjuk kétségbe az ifjú zenész felfoghatatlan kreativitását, melyet a legzsigeribb hozzáértéssel tálal. Ötletek pedig itt is vannak szép számban, és nem egyszer a kivitelezés is mesébe illő (néha még szó szerint is): ilyen például a Drawing Lines című szösszenet, vagy az azt követő Every Word nyitánya. Összképét tekintve viszont mégsem esik le az állunk, mert az egyébként rövid korong mindig hibádzik valahol: vagy a vokál fülsértő, vagy a hangszerelés esetlen, vagy egyéb olyan momentumok során botlik meg sorozatosan a lemez, amelyek nem zavarnák a hallgatót egy kezdő-, esetleg haladószintű előadó esetében, de ha Keith Kenniffről van szó, akkor nagyon is.
Minden hibája, hiányossága (avagy nagyzolása) ellenére még így is átlagon felüli album - műfaján belül, és azon kívül is -, mely a legtöbb koraőszi napot még őszibbé varázsolja.
10/7
Marconi Union: Tokyo
Kiadó: BineMusic
Megjelenés ideje: 2009. július 27.
Stílus: dub, minimal, ambient, finom experimental
1. Ginza District
2. Lost In Neon
3. Nightworker
4. Hatsunori
5. Red Line 12AM
6. Akihabara (Electric Town)
7. Temperature Drop
Rendkívül termékenynek bizonyul az utóbbi időben a tengerentúlon székelő duó, napjaink egyik legkiválóbb minimal-dub-ambient formációja, a Marconi Union. Miután tavaly, három év hallgatás után piacra dobták a meglehetősen erős A Lost Connection című digitális megjelenésüket, azonnal újabb szerzemények komponálásába kezdtek. Egy év elég volt, hogy mintegy másfél tucatnyi anyagot készítsenek. Ennek nagy része ismét csak internetről elérhető formában látott napvilágot, egy hónappal ezelőtt viszont végre a boltok polcaira került a harmadik kézzel fogható MU-példány is.
A Tokyo cím nem véletlen. Négy évvel ezelőtti korongjukat az éjszakai utazások, repülőterek ihlették, s inspirációt ezúttal is a nagyváros nyüzsgéséből, azon belül is a tokiói agglomerációból merítettek. A japán urbanizmus hangulatának visszaadására való törekvés szerencsére nem túlzottan erős, így érdeklődésétől függetlenül bárki élvezheti James Crossley és Richard Talbot munkáját, mely a csípős tundrát éppúgy felidézheti a hallgatóban, mint az esőerdők különös világát.
Az élőhangszer-használat már egy évvel korábban is lényegében teljesen megszűnt, és a srácok ezúttal is a gépekre bíztak mindent. Nem tették rosszul. Sikerült újabb szintre emelniük mindig is egyedinek mondható hangzásvilágukat, így a Tokyo minden eddiginél jobban csordultig van töltve mélyen pumpáló dubbal. A felütést hallva akár egy új Saafi Brothers-anyaggal is összetéveszthetnénk, de plágiumról persze szó sincs. A már jól ismert "kreatív minimalizmus" ezúttal is minden darabon tetten érhető, a letisztult taktusokat pedig a leheletfinoman megszórt kísérletiesség teszi izgalmasabbá. Az album összképének a rendkívül mély basszusok adnak masszív alapot, s ezt ellensúlyozzák a sötét éjszakában fénypontokat szimbolizáló magas, időnként szinte túlviláginak tűnő hanghatások. A deep ambient világát idéző, hosszan elnyúló loopok kiváló egységet alkotnak a ritmikus ütemeket képző, kellemesen beazonosíthatatlan zajokkal-zörejekkel.
Alapvetően mozgalmas beállítottsága ellenére, természetesen, ismét egy csendes szigetet alkotott a két úriember, érzékeny, visszahúzódó tételekkel van tehát dolgunk. Tavalyi dolgozatukhoz hasonlóan itt is kevesebb szerephez jutnak az emóciók, mint a Distancesnél, a búgó melankólia azonban mindvégig jelen van. Egyetlen hibát tudnék felróni az albumnak, az pedig - jelen esetben is - a rövid játékidő. Rengeteg ötletet, hihetetlenül részletgazdag dimenziót sikerült megteremeteni a lemezen, kár, hogy nem másfélszer ilyen hosszú számokban fejtették ki a gondolataikat. Ezt leszámítva az év egyik legjobb anyagát tarthatja a kezében a hallgató.
A Tokyo cím nem véletlen. Négy évvel ezelőtti korongjukat az éjszakai utazások, repülőterek ihlették, s inspirációt ezúttal is a nagyváros nyüzsgéséből, azon belül is a tokiói agglomerációból merítettek. A japán urbanizmus hangulatának visszaadására való törekvés szerencsére nem túlzottan erős, így érdeklődésétől függetlenül bárki élvezheti James Crossley és Richard Talbot munkáját, mely a csípős tundrát éppúgy felidézheti a hallgatóban, mint az esőerdők különös világát.
Az élőhangszer-használat már egy évvel korábban is lényegében teljesen megszűnt, és a srácok ezúttal is a gépekre bíztak mindent. Nem tették rosszul. Sikerült újabb szintre emelniük mindig is egyedinek mondható hangzásvilágukat, így a Tokyo minden eddiginél jobban csordultig van töltve mélyen pumpáló dubbal. A felütést hallva akár egy új Saafi Brothers-anyaggal is összetéveszthetnénk, de plágiumról persze szó sincs. A már jól ismert "kreatív minimalizmus" ezúttal is minden darabon tetten érhető, a letisztult taktusokat pedig a leheletfinoman megszórt kísérletiesség teszi izgalmasabbá. Az album összképének a rendkívül mély basszusok adnak masszív alapot, s ezt ellensúlyozzák a sötét éjszakában fénypontokat szimbolizáló magas, időnként szinte túlviláginak tűnő hanghatások. A deep ambient világát idéző, hosszan elnyúló loopok kiváló egységet alkotnak a ritmikus ütemeket képző, kellemesen beazonosíthatatlan zajokkal-zörejekkel.
Alapvetően mozgalmas beállítottsága ellenére, természetesen, ismét egy csendes szigetet alkotott a két úriember, érzékeny, visszahúzódó tételekkel van tehát dolgunk. Tavalyi dolgozatukhoz hasonlóan itt is kevesebb szerephez jutnak az emóciók, mint a Distancesnél, a búgó melankólia azonban mindvégig jelen van. Egyetlen hibát tudnék felróni az albumnak, az pedig - jelen esetben is - a rövid játékidő. Rengeteg ötletet, hihetetlenül részletgazdag dimenziót sikerült megteremeteni a lemezen, kár, hogy nem másfélszer ilyen hosszú számokban fejtették ki a gondolataikat. Ezt leszámítva az év egyik legjobb anyagát tarthatja a kezében a hallgató.
10/9
Welcome
Az oldalon találomszerűen említésre méltónak ítélt lemezeken időzöm el. Időzz el velünk Te is! Mert suhanni jó, de elidőzni még jobb. Mozillával pedig a legjobb!
Keresés & Főoldal
MoeskoMixes
Around The World.jpg)
Lost Before Leaving
Easy Hours
Garbo
Jazz On The Freeway
The Children Would Continue To Run
Ecaps
Never Alone As Embracing You
Hello Twilight
Departure Lounge
Röviden...
Hozzászólások
- Mythematica: Mythematica, haito: fúú ez a lemez most nagyon betalált nálam! köszönöm, hogy... »- Mythematica: Mythematica, Mex: Az alap koncepció nem lenne rossz, de ebben az albumban... »
- Mythematica: Mythematica, Tiko: .. a Magyar Táncok, mint cirkusz.. :O »
- Shpongle: Ineffable Mysteries From Shpongleland, Gergő: genome milyet oszt :D poén! ayad: halljuk! agolon: ? »
- Shpongle: Ineffable Mysteries From Shpongleland, agolon: Az MP3-CD topikra: anno az mp3-internet korszak előtt... »
Kategóriák
Ambient (86)Bemutatás (6)
Borítók (1)
Évösszegző (1)
Film (2)
Filo (5)
Friss (36)
Hazai (17)
Ingyenes letöltés (1)
Kackac (5)
Kiállítás (1)
Könyv (2)
Közlemény (16)
Lounge (50)
Mixek (14)
Modern Breakfast (3)
Partik (9)
PestiEst (3)
Populáris (2)
Publikum (1)
Re-post (4)
Retrospektív (2)
Saját (15)
Tájékoztató (4)
Toplista (1)
Uptempo (6)
Világjáró (19)
Múlt
Mostanában- 2009. november
- 2009. október
- 2009. szeptember
- 2009. augusztus
- 2009. július
- 2009. június
- 2009. május
- 2009. április
- 2009. március
- 2009. február
Az összes »
Origo
Mi az az ambient?Kaszi összefoglalója
Balázs összefoglalója
Mi az a goa?
A goa.hu összefoglalója
Shopping
Saiko SoundsWirikuta
Psyshop
In Spiral Lounge
Shop Sonic
Beatspace
Cosmic Leaf
Arabesque
Kedvenc zenék
IshqVirtual Musical Reality
Ultimae Records
Solar Fields
Carbon Based Lifeforms
Twisted Records
Ott
Interchill Records
Gaudi
Dakini Records
Puff Dragon
Aleph Zero Records
Omnimotion
Chill Tribe Records
Electrik Dream Records
Café del Mar Music
Digital Analog Band (DAB)
Rue du Soleil
ESL Music
Thievery Corporation
Ursula 1000
G-Stone Recordings
Stereo Deluxe
Boozoo Bajou
Trio Elétrico
Fort Knox Recordings
Kranky
Grey Area
Tangram
Tor Lundvall
Robert Rich
Matteo Zini (Opium)
Council Of Nine
Lotuspike
PuTuMaYo
Barabás Lőrinc Eklektric
Zenei oldalak
ElectroSoundSystemMANGoA
Radio Café 98.6
I wanna rock you baby
Hanglemezbarát
Beatmajszter
Ayad
Dronezone
Tetrakotta
Noisebox
VOYI - Psy-Trance Blog
Derek
Feelgood
Hangadó
Discogs
Szabadidő
Csavarodó csigalépcsőkBrimby
Glosoli
Dom
Tervezett hasadék
Tarantino
Gus
Űrlény medvebőrben
Moikboy
Taxiban Utazó
Kardigán
Zsüel
Nory
Azonos
Alternatív angolszótár
Harder Generation
Aeon Flux
Springame
Dante élete
299 792 458 m/s
Jammin
Komédiás
Filmes top 10-listák
Csíkos Zsiráf
Tidan
Ayad rajzol
Moeskosphere
MennieMoesko Photos
MoeskoMySpace
Ide is írok:
Videodrome
Lefülelve
Minek örültél ma?
Kontakt
IWIWe-mail: cyantium@gmail.com
msn: jakevargo@msn.com
Minden észrevételt szívesen fogadok akár komment, akár e-mail formájában. Ha véleményed van, ne habozz másokkal is megosztani. :)
Nemrég olvastam
Avery Corman:
Kramer kontra Kramer
Nemrég láttam
Kramer vs. Kramer
(Kramer kontra Kramer)