VA: Chasing The Third

Kiadó: Mighty Fat Records
Megjelenés ideje: 2007. ősz
Műfaj: dub, reggae, downtempo

1. Grey Area: Swing 44
2. The Nun Project: Sofa Theory
3. Laroz Featuring Daddy Colonel: Until
4. Skizzo Franick Feat. Noah Reen: World Is On Fire (Omegaman's Peas And Carrots Remix)
5. The Okada Supersound: Dub That Reason
6. New Wave Featuring Pato Banton: King's Step
7. Kukan Dub Lagan: Tristano Beat
8. Kalabi: Tommy Two Pints
9. Jellybass: Odd Socks
10. The Nebyduelic Sound Meets Professor Yaffle: Son Of A Hermit
11. The Nun Project: Jerusalem Dub
12. The Nomad: Cific Dub
13. Flashbaxx: Lights Off (Dub Edit)


A minap igencsak lelkendező kritikát olvastam a Psyreviewson egy számomra teljesen ismeretlen kiadó válogatáslemezéről, a Chasing The Thirdről. Valószínűleg az átlagosnál jobb hangulatban talált meg mind a recenzió, mind a nem sokkal utána meghallgatott lemez. Az első kör után megfordult a fejemben, hogy nem is írok róla külön, hiszen teljes mértékben egyet tudok érteni: a zene király, a kiadó pedig tán a legigazságtalanabbul mellőzött az összes sorstársa között.

A második próbálkozás után még ez utóbbi állítással egyet is tudtam érteni, az újabb kóstolgatások azonban már ezt is megkérdőjelezték. Mert hát nem egy nagy album a Chasing The Third. Nincsenek rajta nagy nevek (bár a nyitó darabot jegyző Grey Area fontosnak volt mondható az ezredforduló környékén). Nincsenek rajta nagy pillanatok. Sem pedig nagy rejtélyek. Ez egy csendes, normális album. Olyan, hogy beteszed az ebéd utáni kávézós-füstölős sziesztához, és szabadon lazulgatsz rá. De ennél nem több. És helyenként még ennyi se.

Először ezekkel kezdem, amik még ennyik se: van néhány darab a lemezen, amelyek - ahogy az már megszokott - feszítővassal akarnak nekimenni a fincsi duboknak. Ezek pedig nem mindig jók, sőt általában nem jók. Pedig én nyitott vagyok a feszítővasas megoldásra, és ezért sem értek egyet a Psyreviews kritikusával, aki az egyébiránt magasztaló kritikájában több mint egy egész bekezdést szentel annak, hogy a Kukan Dub Lagan néven zenélő Italy Bergert alázza. A Kukan Dub Lagan, meg kell hagyni, tényleg nem egy könnyen hallgatható zene, és több esetben idegesítő, mint ügyes, de itt véletlenül pont az utóbbi kategória kerül fölénybe. Főleg az indítás trükkös, és ugyan utána már nem lép tovább a szám építkezése egy primitív szintnél, az élvezhetőség mindvégig megmarad.

Ugyanez igaz az ezt megelőző két számra, melyek nagyjából ugyanezt a minőséget képviselik másféle hangnemben. Nem kifejezetten rosszak, de inkább rosszak, mint jók, és a három szám egymás után már egészen kezdi elvenni az ember kedvét, pláne így, a lemez közepén. Ráadásul egy viszonylag jótékony hatású gyógyír (Kalabi) után ismét előkerül a feszítővas, ami ezúttal már tényleg kifejezetten rosszat eredményez. Ízlések és pofonok, persze, de a Psyreviews által dicsőített Son Of A Hermitnek, még ha jó is, biztos, hogy nem ezen a válogatáson van a helye.

Merthogy ez egy nagyon kellemes, napfényes és fülledt hangulatot megcélzó gyűjtemény, az első négy szám alapján legalábbis mindenképpen az. Utána viszont leereszt, pedig próbálja tartani ugyanezt a temperamentumot. Csak nem megy neki, teret enged az esőfelhőknek (meg a feszítővasnak), és ez a sokszínű kavalkád inkább zagyvaságban végződik. Amit egy válogatásalbumban oly gyakran lehet kifogásolni: nincs hangulati íve az egymásutániságnak, nincs koncepció, és a műfajt leszámítva talán még egységesség sincs. Ha a Chasing The Third a dub sokoldalúságát akarta bemutatni, akkor azt egészen ügyesen tette meg, de ez még nem mentesíti a felépítettség hiánya alól.

Nagyon leszólni persze nem lehet, és nem is kell ezt a dubcsokrot, főleg, hogy a 13 számnak több mint a fele nagyon kellemesen, és főleg egymással beszélgetve nagyon baráti hangnemben szólal meg. A nyitó kvartett és a záró trió, kézenfogva a Kalabi-darabbal már majdnem baráti kört tud alkotni. Ez a kör nem teljes, de nagyon kevés láncszem hiányzik csak. És akkor néhányan meg feszítővassal jönnek?!

_______________
Az idézett kritika itt olvasható el: Psyreviews.
A lemezt kóstolni, illetve megrendelni itt lehet: Mighty Fat Records.

The Amalgamation Of Soundz: Fabric 12

Kiadó: Fabric
Megjelenés ideje: 2003. szeptember 1.
Műfaj: downtempo, leftfield, nu-jazz, deep house

1. Cliff Martinez: Helicopter
2. Asche & Spencer: Hank's Transition
3. Nick Ingman Orchestra: Heart Noir
4. Ice: Come To Me
5. Geche: Htrs (Instrumental)
6. Akasha: Brown Sugar
7. Sofalofa: Pump Da Ball
8. Richard Davis: Meaning (Amalgamation Of Soundz Rework)
9. The Future Sound Of London: Papua New Guinea (Translation 3)
10. Håkan Lidbo: Cuba Libra
11. RJD2: Chicken Bone Circuit
12. The Amalgamation Of Soundz: Simply So
13. Angelo D'Onorio: Save Your Soul
14. Hi-Lo: Are You Sure About That
15. Jeff Bennett: Systemizing
16. Soultek: Groove Control
17. The Amalgamation Of Soundz: Summer Night
18. Still Phil: Bey Un Bey (MKL Vs. Soy Sos Remix)


Nyári lounge-válogatást meglehetősen nehéz úgy készíteni, hogy az elkészült anyaghoz fogyasztói ne viszonyuljanak élből negatív előítéletekkel. Akárcsak az évszakra jellemző más egyéb tevékenységekben, úgy a napfényes lounge zenében is van valami sekélyes, szinte pillanaterejűen múlandó. A hőség okozta igencsak mérsékelt éberség, illetve a szabadság hozományaként érzett feltétlen cselekvéskényszer közötti feszültséget az ilyen jellegű zenék az első tábort erősítvén igyekeznek a hallgató kedvére tenni, közkedvelt kifejezéssel élve ellazítani, sugallni az örök nyári igét: pihenj, ne törődj semmivel, élvezd az életet.

A fenti elgondolás túlhajszolása vezetett a kétezres évek elején a Café del Mar-sorozat nívósságának szétmállásához, és szintén ez a lagymatag zenei elv fialt számtalan válogatássorozatot, pl. a Hed Kandit, az A Lounge Supreme-et, és ebbe a csoportba sorolható a hetedik epizód után a Buddha-Bar is. Tonnányi ismertebb és kevésbé népszerű kiadványt is felsorolhatnék, olyat azonban rendkívül nehezen találnék, amely úgy képviseli a nyári fülledtséget, hogy nemcsak nem válik sekélyessé, de alapvetően kérdőjelezi meg a nyári évszaknak tulajdonított valamennyi (tév?)képzetet.

Az Amalgamation of Soundz két angol lemezlovast takar, akik a kilencvenes évek végén két lemezzel gazdagították az éppen oly népszerű modern downtempo zene középerős mezőnyét. Talán csak londoni lakhelyüknek köszönhető, hogy az egyébiránt eléggé más húron pendülő Fabric meghívta őket néhány estére, majd lehetőséget adott nekik, hogy elkészítsék a kiadó válogatássorozatának tizenkettedik darabját.

Az elkészült lemez már borítójával is egy könnyed, mediterrán éghajlatú nyárhangulatot céloz be, és ugyanezt sejteti a Traffic című filmből kölcsönvett Helicopter, mely alig-vibrálással rajzolja meg a táj elemeinek sziluettjét. A folytatás is filmes,  a Szörnyek keringője és az Egyéjszakás kaland egy-egy szemelvénye csábítja nyugányba a kitikkadt zenehallgatót. A korongot megnyitó tízperc igencsak magabiztosan vállal egy szinte ritmustalan, lebegős alaphangot, mellyel délibábszerűen kápráztatja az el-elszundító egyént. A ritmuseloszlási arány viszont épp megfelelő: mielőtt túlságosan ambientjellegűre sikerülne a felhozatal, a műfaji stafétát a bágyadt-borongós downtempo veszi át, leginkább a The Cinematic Orchestra és a The Dining Rooms szellemiségét idézve.

Már közel a lemez felénél járunk, és megfigyelhetjük, hogy nyári lounge ellenére egyetlen közhelygyanús darabbal sem találkoztunk, sőt: vitathatatlan forrósága ellenére az album előszeretettel és bátran használ borongós képeket, kevésbé vidám vagy kimozdulásra buzdító darabokat. A 13. számtól kezdve kerül főszerepbe a deep house, a fülledt júliusi délutánok legkellemesebb koktélja. Viszont valahogy ez is másképp szól. A tracklistában nem kapott helyet mondjuk Timewriter vagy Terry Lee Brown Jr., az egymásba mosodó house-áramlatot inkább kevésbé ismert, és hangzásukban is inkább undergrounderként megszólaló előadók szolgáltatják.

A lemez tehát három pillérre támaszkodik, ezek elkülöníthetősége viszont a legkevésbé sem egyértelmű, és olykor talán nem is lehetséges. Ez azonban jókora dicséretként írható fel a dj-páros számlájára, ugyanis a nagyszerű keverésnek és az átgondoltan felépített hangulati ív(ek)nek köszönhetően egyedülálló érték született a nyári lounge-válogatás kategóriájában.

Ha valakit zenei érvekkel kellene meggyőznöm, miért lehet kedvelni a nyári évszakot, gondolkodás nélkül ezt a válogatáslemezt választanám. Az Amalgamation of Soundz nem henyélést és szellemi rövidnadrágokat lát bele az év legmelegebb időszakába. Egy olyan elképzelésmenet szüremlik keresztül ezen a mixen, amely azt tanúsítja, hogy a duó ráérzett egy különös vibrálásra, egy olyan lüktetésre, amely akkor is megszólal, amikor egy szett ambientnek indul. Mark Hartbottle és Jean-Claude Thompson a megállni, igazán kiadósan pihenni nem tudó, de nem is akaró, örök pörgésben és eufória-vadászatban lévő 21. századi emberre érzett rá. És a Fabric 12-t egyre többször hallgatva úgy tűnik, nagyon is jól beszéli a nyelvét.

_______________
EZ a Fabric honlapja, ahol bele tudsz hallgatni a lemezbe, és meg is veheted, ha tetszik.

Solar Fields: Altered (Second Movements)

Kiadó: Ultimae Records
Megjelenés ideje: 2010. július 26.
Műfaj: ambient

1. Insolate
2. eMotion of Circles
3. Rediscover
4. Closing the Sky
5. Our Blue Stones
6. Universal Dust
7. Bngl.w
8. Feel
9. Changing Patterns
10. Staring into the Nothingness
11. A Breeze Through Life


Van, aki forrón szereti. Magnus Birgersson nem tartozik közéjük, már ami a lemezeit illeti. Ő ugyanis megvárta, amíg kihűl az általa szervírozott fogyasztanivaló, és a maradékot hidegen tálalta fel, mintegy második nekifutásként.

A másfél évvel ezelőtti Movementsről a megjelenése idején fenntartásokkal ugyan, de elismerően írtam. Mára már megbántam. A korábbi Solar Fields-albumokban: a Reflective Frequenciesben, a Blue Moon Stationben, a Leaving Home-ban és az Extendedben elmerülve, azokat alaposabban tanulmányozva ezennel már biztosabban ki merem jelenteni, hogy a francia kiadó hígulási tendenciáját követve Birgersson is mérsékelte a sűrűségi faktort.

Eredeti célja valószínűleg az experi-space burjánzásának visszafogása lett volna - és ez sikerült is. Ám a végeredmény a minőségi, de főleg a kreativitási szintet is olyannyira lejjebb tornászta, hogy a Movementset önálló egészként szemlélve annak alkotója az átlagnál épphogy csak érdekesebb audiozsonglőrré avanzsált. Ami azért meredek! A Solar Fields mint előadónév 2006-ra formabontó ambientet jelentett, egyedi és utánozhatatlan hangszigetet. 2008-ra ez nemhogy megfakult, de szinte el is tűnt. Birgersson saját reprodukcióját hozta létre, ám genetikai hanyagságának köszönhetően az új kromoszómaállomány kellemetlen furcsaságokat mutatott. Nem kell nagy, torz elváltozásokra gondolni - csak kisebb szépséghibákra, esztétikai csúnyaságokra, melyekre a legegyszerűbb rá sem nézni. Vagy meg sem hallani.

A Movements után a svéd zenész egy videojátéktól, a Mirror's Edge-től kapott felkérést a játék aláfestő zenéjének megkomponálására. Ambientmércével egy nem túl jelentős anyagról van szó, mely valószínűleg inkább csak azoknak nyújt felemelő élményt, akik a játék pályáin barangolva kapják hátszélként az izgalmas zenét. Az új Solar Fields-lemezhez viszont elengedhetetlen ennek a munkának az említése: a Mirror's Edge-dzsel ugyanis Birgersson egy új territóriumba lépett be, a mozgóképes dramaturgia birodalmába.

Nem újdonság, hogy ambient és film, zene és kép egy igazi hallgató számára elválaszthatatlanok, hiszen az ambient zene nem más, mint egy vetítőgép az emberi elme mozitermében. Egy jelentős eltérést azonban mindenképp érdemes észrevenni: a csapongó gondolatokból, emlékképekből és a fantázia teremtményeiből létrejövő, leginkább álomszerű képzeletegész negyedannyira sem tartalmaz konkrétumokat, mint egy fogyasztói célra készült mozgóképes elbeszélés. Ebből következik, hogy a Mirror's Edge - alkalmazkodván a mozgóképes közeghez - jóval könnyebben értelmezhető és élvezhető zenei anyagnak bizonyult, mint bármilyen más Solar Fields-munka. Kiegészítő funkciójú kellékzene volt.

És mintha ugyanez valósulna meg az Altered számaiban is. Az lehet az érzésünk, Birgersson bízik benne, hogy a korábban megjelent Movements elég önálló volt ahhoz, hogy létrehozzon a befogadójában egy olyan, határozott körvonalakkal megrajzolt történetet, amelyhez slusszpoénként hozzáadva az Altered működőképesnek bizonyulhat. Egyszerűbben fogalmazva, hogy az Altered legyen mit kiegészítsen. Most pedig megszólalhatna az engem érő (jogos) vád: ambient zene esetében a kiegészítés mindig a hallgató feladata. Igen. De nem, mégsem. Nekem ne legyen feladatom, ha Solar Fields-lemezt hallgatok! Ne kelljen meghallgatnom előbb a lemezt, hogy aztán fontolóra vegyem: egyáltalán mi az, ami kiegészítő belső moziként szóba jöhet. Az Altered a vetítőgép - de a mozigépész nem én vagyok!

Ellenpéldáért nem kell messzire nyúlni: míg a Leaving Home egy absztrakt ambient utazás volt Magnus Birgersson fantáziabirodalmában, addig a testvérlemezként megjelent Extended ugyanennek a fantáziabirodalomnak a sztratoszféráját festette le zenei eszközökkel. De mindkét lemeznek súlya volt. Az Altered pedig szinte elpárolog. Alternatív verziójú számokat hallhatunk, de ezek nem válnak érdekessé - sokkal inkább túlbeszélésről van itt szó. Kár szaporítani a szót: az új Solar Fields-anyag unalmas.

Pedig nem is teljesen az. A lemez utolsó néhány tétele egészen izgalmas, a Staring into the Nothingness pedig egyenesen katartikus erejű. Lehetne. Egy másik lemezen. És ugyanez elmondható még néhány számról, vagy néhány szám néhány ötletéről. Impozánsak. De már elsőre, másfél évvel ezelőtt sem tűnt úgy, hogy túl sok közülük működne. A 2005-ös lemezek, és az addig konzekvensen felépített, majd egésszé, tehát zárttá is tett hangzásvilág óta Magnus Birgersson valószínűleg megalkotott magában egy új fantáziavilágot. Lehet, hogy épp itt az ideje elszakadni tőle.

_______________
Olvasd el a Movementsről írt kritikámat is. Méghozzá ITT!
Az Ultimae Records egyéb anyagairól írt ismertetőim pedig ITT olvashatók.

Quantic Presenta Flowering Inferno: Dog With A Rope

Kiadó: Tru Thoughts
Megjelenés ideje: 2010. július 10.
Műfaj: cumbia, reggae, salsa, dub


1. Dog With A Rope
2. Dub y Guaguanco
3. Swing Easy
4. Echate Pa'lla (Version)
5. Portada del Mar
6. Cumbia Sobre el Mar
7. Te Picó el Yaibí (Version)
8. No Soy del Valle
9. Echate Pa'lla
10. Te Picó El Yaibí


A rasta szív örökké dobog - énekelte 1998-ban a Ladánybene 27, ha azonban reggae zenéről van szó, általában csak a múlt évezredből idéz hallgató és DJ egyaránt. Ez volt Will Holland legfőbb vezérvonala, mikor 2007-es Kolumbiába költözését követően útnak indította legújabb projektjét a Flowering Infernót. Az egyenlítői éghajlat szemlátomást inspirálóan hatott rá, és alig egy év múlva küldte is az elkészült anyagot a Tru Thoughtsnak.

Death of the Revolution - ez volt a címe a kész korongnak, és tüstént a figyelem középpontjába került, ahogy az már egy Quantic-megjelenéstől el is várható. A legnevesebb szaklapok és DJ-k éppúgy elismerően nyilatkoztak Will Holland perspektívájának (tovább)szélesedéséről, mint a hallgatók és a kolumbiaiak. Néhány túlkapás szerint a Flowering Inferno egy új távlat a reggae, és úgy általában a világzene történetében, ahogyan a Quantic-odüsszeiában is. Nem kell túlzottan kritikusnak lennünk ahhoz, hogy belássuk, ez nem több marketing által vezérelt nagyzolásnál, és jó eséllyel egyébként maga a szerző sem értene egyet velük. Ő elmondása szerint csak szeretné továbbgörgetni a műfajok fonalát. És bár megközelítésmódja modern, ez a modernség előbb mutatható ki a rendkívül gazdag hangszeres felhozatalon és a professzionális felvételi technikákon, mintsem a műfaji sémák felülírásán.

A Dog With A Rope hasonlóan magas színvonalú lemez elődjéhez képest, ám annak légiességét, néhol szó szerint ürességét itt mindenhol sikerül tartalommal kitölteni. Erre szükség is van, hiszen a tízszámos korong alig éri el a háromnegyed órás játékidőt. A címadó dal felütése zseniális, a lemez fülledt, érzelemdús hangvételét, valamint átvitt értelmű, de szó szerinti színességét is egyaránt előre vetíti. Némileg szomorú ugyan, hogy a továbbiakban a hallgatóval ennyire jól kommunikáló, lírai beállítottságú számokkal nemigen találkozhatunk, helyette viszont kiváló kolumbiai körútban lehet részünk. Will Holland zenei tájfestése és ismeretterjesztése ezúttal is páratlan, és a Death of the Revolutionhöz képest már jóval magabiztosabb.

Ha a műfajtörténészek szigorú szemével vizsgáljuk a Dog With A Rope-ot, csalódásban akkor sem lehet részünk. A reggae és a cumbia tökéletes duettje vezet végig minket a számokon, ennélfogva a hangulat végig oldott és emelkedett. Rossz szájízzel egyedül az új évezred elgépiesedett hangzásvilágát számonkérők távoznak majd: ők egy teljesen szűz, gépmentes albumot kapnak csupán, melyen még a visszhangok is inkább természetesnek tűnnek (habár valószínűleg csak a felük az). Will Holland szándékosan nem akarta átírni az oly régóta működőképes receptet. Inkább kihasználta egyedülálló hangszeres virtuozitását és a fiatalságának betudható technikai szakértelmét, és mindezekkel együtt sem esett messze a fájától.

A Quantic a kétezres évek egyik legegyedibb hangvételű és legismertebb egyszemélyes lounge formációja, mely az idővel folyamatosan bővült egy-egy mellékvállalkozással (Limp Twins; közös projekt Spanky Wilsonnal; Quantic & His Combo Bárbaro; The Quantic Soul Orchestra és a legújabb: a Flowering Inferno). Mostanra ezekből a mellékvállalkozásokból ténylegesen megszületett egy sajátos kis Quantic-univerzum, melynek több mint tíz albuma után egyre inkább úgy tűnik: ez a még mindig fiatal fickó szép lassan meghódít minden műfajt. Na jó, ez most részemről is marketingszagú túlzás volt. Inkább azzal zárom a cikket, hogy felhívom a figyelmet az eddigi talán legjobb Quantic-borítóra.

______________
Melléklet:

• Kattanj! - A Tru Thoughts oldalán elolvashatjátok a kiadó lelkendezését is, belehallgathattok a lemezbe, és meg is vehetitek, ha tetszik.
  
• Kattanj! - Ez pedig Quantic kissé semilyenné változtatott honlapja, de azért egy próbát megér.

Radiokijada: Nuevos Sonidos Afro Peruanos

Kiadó: Wrasse Records
Megjelenés ideje: 2009. június
Műfaj: kortárs világzene (részletek a cikkben)


1. Intro Kijada
2. Que Lindo Suena
3. Manoteo en Menor
4. Quema!
5. Interludio Azul
6. Vais MiMa
7. Agua e'Nieve
8. Tumba y Cajón
9. Zapateo con Ron
10. S.O.S.
11. Lima-Paris


Egy éve jelent meg ez a lemez, és világszerte alig foglalkozott vele valaki, annak ellenére, hogy a név mögött álló duó egyik tagja, a francia nemzetiségű Christoph H. Müller néhány évvel ezelőtt még a Gotan Projectet erősítve renoválta a tangó műfaját. Ezúttal a Peruban élő és zenélő Rodolfo Muñozzal haverkodott össze, és Radiokijada néven valami hasonlót vett tervbe most is.

A tangó persze az új évezredre sem vált ismeretlenné az európai fül számára, így némi cinizmussal legyinthetnénk: hát úgy könnyű... Nem úgy az afro-perui zene esetében, mely nemcsak számunkra hat az újdonság erejével, de aki nem ismeri David Byrne nevét és kiadóját, gyakorlatilag nem is tudott róla, hogy ilyen zene létezik.

A Radiokijada hangsúlyosan szubjektív tolmácsolásban mutatja be a dél-amerikai település zenehagyományát, így afro-peruinak nemes egyszerűséggel belőni a műfajt meglehetősen pontatlan lenne. Jóllehet, a lemez alig ötvenperces játékideje szinte mindvégig ezt a kultúrát járja körül, stafétabotnak több "külsős" támasztékot is felhasznál. Így szólalhat meg egyszerre a spanyol flamencónak és Paco de Lucíának tulajdonított, de eredetileg tradicionális afro-perui cajón (gyümölcsös doboz) és az afrikai batá dob az Európában gyökeredző elektronikus zeneiségben. Az egyveleg legérdekesebb összetevője pedig kétségkívül a formáció nevét adó quijada, mely nem más, mint a borítót is díszítő szamárállkapocs.

Az összetevők eredetét beazonosítani egyébiránt felesleges, mivel egy működőképes, ízletes turmixról beszélhetünk, melyet ugyanakkor nem kifejezetten kikapcsolódásra, háttérzenének szántak a fiúk. Ugyan több szám is (pl. az S.O.S.) az újévezredes, tartózkodó bar lounge szellemiségét idézi, az album jelentős hányada legalábbis táncra, méghozzá tömeges táncra invitál. Ehhez viszont nem elég lendületes a számok ritmusa, és a fantasztikus záró darabon kívül alig akad igazán önfeledt közösségtoborzó zene.

Mire jó akkor ez a közel sem tökéletes album, melyet szeretni és nem szeretni egyaránt fáradságos? Leginkább a látókör kitágítására: Szóval ilyen az afro-perui zene vibrálása. Így perzseli a nap a poros utcákat és az eredetileg Afrikából ide telepített őslakosok leszármazottjainak a bőrét. Vagy talán mégsem? Kíváncsivá tesz a Radiokijada, ez mindenképp az érdeme.

36: Hollow || Az ambient és a Semmi filozófiája

Ebben a rövid tanulmányban 36 új lemeze, a Hollow apropóján arra keresem a választ, hogyan vonható párhuzam az ambient műfaj és az egzisztencializmus Semmi-filozófiája között; illetve azt próbálom megvizsgálni, hogy a Semmi miképpen jeleníthető meg zenei eszközökkel.

Elolvasom »

Eitan Reiter: Places I Miss That I Haven't Been To

Kiadó: Aleph Zero Records
Megjelenés ideje: 2010. május 31.
Műfaj: psychedelic chillout, idm

1. Underwater
2. Choices
3. The Way To...
4. See What I See, Hear What I Hear
5. Eggplant Week
6. Friends
7. Coffee
8. Smile
9. My Window
10. Room Of Creation
11. Just Another Night (Part 2)
12. Closure


Az Aleph Zero utolsó valamit is érő korongját 2008-ban adta ki, a Vataff Project nevével fémjelzett, borongós, mégis rendkívül izgalmas Kalitz óta pedig szinte csakis felejthető és elfelejtendő munkákhoz adta a sörnyitókra emlékeztető logót. Még a kiváló Natural Born Chillers című válogatást folytató kiadvány is csapongó, vérszegény anyaggá tudott csupán összeállni, impozáns felütése ellenére. Az Aleph Zero mára nem több egy középszerű színvonalat képviselő kiadónál.

Hogy ezt a státuszt épp Eitan Reiter változtatja meg, igencsak meglepő. Reiter az Unoccupied duót erősíti, és Nadav Katz társaságában két éve létrehozta az Aleph Zero valaha készült leggyengébb albumját, az Everyday Life-ot. Ami a pozitív pólust illeti - nos, az a mai napig betöltetlenül álldogált. Eitan Reiter egy olyan csóka volt, akit valaki tévedésből ambiciózusnak ítélt, és adott neki elég pénzt, hogy haverjával együtt elherdálják azt, és végeredményként egy értékelhetetlen anyaggal rukkoljanak elő.

Tévedni azonban emberi dolog, és teljes mértékben meg is bocsátható, ha úgy teszik jóvá, ahogy azt az Aleph Zero tette. A Places I Miss..., akár a kiadó legtöbb borítója, ezúttal is ígéretes, az elmúlt néhány anyaggal ellentétben viszont ezúttal nemcsak az esztétikai mércén rúg magasra, hanem a minőség tükreként is példásan teljesít. Az Andy Keyho tervezte borító a zene világához alkalmazkodván eleven és játékos világot ígér, melyben ugyanakkor harmónia és szabályozottság uralkodik. Csapongásnak nincs helye - a szervező elv minden egyes oldalon (és számban) a visszafogott, ízléses virtuozitás.

Két műfaj kalauzolja végig a hallgatót a lemezen: a psychedelic chillout és az idm, ez a párosítás pedig az elsőtől az utolsó percig verhetetlennek bizonyul. Az emelkedett, agyborzoló psychill témáknak magabiztos alapot ad a nem kevésbé intenzív, ugyanakkor szilárd, időnként egyenesen kemény idm. A mérleg tulajdonképpen végig egyensúlyban marad, a fele-fele elosztás mindvégig hatékonynak bizonyul, ha azonban mégis túlsúlyba kerül valamely műfaji jegy, az inkább a könnyedebb és extrovertáltabb psychedelic chillout táborából kerül ki (ez alól egyedül a Smile című szám kivétel).

A két, egymástól egyébként nem is olyan távol álló műfaj egyesítésének sikere a mindvégig megfontolt stílusvezetésen alapszik. Reiter egyszer sem lépi át a túlzásba vitt komolykodás kapuját, munkája elsősorban szórakoztató, de legalábbis élvezetes meditáció, egy alkotói emlékezet folyamata, melyet hangképek formájában a hallgató is végig kísérhet. A belső borítón a szerző is leginkább egy önmagában tett utazásként jellemzi a Places I Miss...-t, mely ennélfogva voltaképpen egy zenei tanulmány - a művész saját magán végzett lélekelemző tanulmánya. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy a hangzásvilág első találkozásra mindenképp összetett, bonyolult, helyenként szó szerint nehezen befogadható (pl. a My Window című szám). Hogy a kalandos utazás mégsem válik túl kalandossá, minden bizonnyal Eitan Reiter átgondolt zenei gondolkodásmódjának köszönhető, mellyel határozott vonalak mentén vezeti a hallgatót saját kis világában.

A Places I Miss... sokrétű lemez, és legfőbb előnye abban rejlik, hogy minden rétegen magas művészi színvonalat képviselve szólítja meg az adott réteg célcsoportját. A befogadó saját nyitottságán múlik, mennyire találja (túl) személyesnek Reiter bemutatkozó szólólemezét. Azt azonban nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy műértői vagy pszichológiai szemüveggel, de anélkül vizsgálva is korrekt, sőt izgalmas anyaggal gazdagodott a majdnem örök középszerűségbe süllyedt izraeli kiadó.

_______________
Melléklet
A lemezbe belehallgatni, illetve azt megrendelni a kiadó honlapján tudod. (Vagyis itt.)

Rendkívül hasonló műfaji és stiláris jellegzetességeket szólaltat meg a cseh Mythematica csapat lemeze, amelyet már korábban bemutattam az oldalon. Ha az Eitan Reiter képviselte zenei világnál még játékosabb, még összetettebb anyagot keresel, mindenképp ismerkedj meg a Mythematicával is. (Kezd itt.)

Morcheeba: Blood Like Lemonade

Kiadó: PIAS [Play It Again Sam]
Megjelenés ideje: 2010. június
Műfaj: trip-hop

1. Crimson
2. Even Though
3. Blood Like Lemonade
4. Mandala
5. I Am The Spring
6. Recipe For Disaster
7. Easier Said Than Done
8. Cut To The Chase
9. Self Made Man
10. Beat Of The Drum


Meglehet, hogy sokkal többet ér, ha hosszú kritika helyett rögtön az elején elmondom a lényeget egyetlen mondatban: Skye Edwards visszatért a Morcheebába. Ezzel pedig mindenki meglepetésére folytatódik egy olyan történet, amely valamikor 2002 után fordult rossz irányba egy ügyetlenül bevett kanyarral, és úgy tűnt, tartani is fogja a téves irányt.

A Charango volt az utolsó Morcheeba-lemez. Ha egy picit is kritikusak vagyunk, a Daisy Marteyval kísért The Antidote-ot, illetve a sok vendégelőadót befogadó Dive Deepet nem Morcheeba-albumoknak tekintjük, hanem két hiábavaló próbálkozásnak, melyek arra irányultak, hogy egy darabjaira esett építményt újra összeállítsanak. Félreértés ne essék: a Godfrey-testvérek szakértelme nem halványult jelentősen ezeken az albumokon, ám épp azért volt feltűnő a kifogásolhatóan összetákolt két lemez gyengesége, mert a tesók mindenáron, szinte paranoiás pontosággal igyekeztek hűek maradni önmagukhoz (és a rajongókhoz), ez azonban nyilvánvaló módon lehetetlen egy nagyon jellegzetes hangú énekesnő hiányában, ehhez pedig nem számoltuk hozzá a felhígult stílust.

Egy szó mint száz, a Blood Like Lemonade tehát valamiféle vissza-a-gyökerekhez szellemiségben elkészült anyag, egy kis nosztalgikus továbblépés trip-hoppal és easy listeninggel körülvéve. Már az első, magabiztosan indító taktusok hallatán egyetérthetünk az est.hu kritikusával abban, hogy "a Blood Like Lemonade erőlködés nélkül hozza a kilencvenes évek Morcheeba-lemezeinek színvonalát...", jóllehet, a gondolat folytatásában már egyáltalán nem követném Radics Gábort: "...ugyanakkor semmit nem tesz hozzá az életműhöz, és mint ilyen, akár felesleges is". Ennél az összevetésnél érdemes megállni egy pillanatra.

Az első két Morcheeba-lemez ugyan rendkívül sajátos hangzásvilágot hozott tető alá, de ez aligha volt eklektikus, vagy akár csak összetett. Egész egyszerűen jó volt: kellemes, visszafogott, ízléses és mindenekfelett állóan pozitív. Ha valamiért ennyire sikeressé válhatott ez a trió, akkor az minden bizonnyal egy olyan életszemlélet zenei megfelelőjének a kialakítása és egyre bátrabb képviselése, ami az ezredforduló általánosan pesszimista európai (és más) világlátásához képest rendkívül felemelő és örömittas volt. Akár egy szűnni nem akaró, telt és őszinte mosoly. A Charangóig bezárólag tulajdonképpen ezt a mosolyt árnyalták, és a Charango esetében telítődött először ez a mosoly a cinizmussal, nem feladva persze a nyitottságot és a pozitivitást. Sőt - és ezért is mondanám kedvenc lemezemnek a Charangót - azzal, hogy a világukba beemeltek egy negatív előjelű tényezőt, sokkal életszagúbbá tették ezt a bizonyos mosolyt, mely a korábbi, de főleg az első két lemezen valahogy mintha a föld fölött lebegtette volna a hallgatót. A Charango életigenlése egy reális és sokkal könnyebben elsajátítható életigenlés, mely nem fordul el a fekete foltoktól, hanem megpróbálja kivilágosítani azokat. Ebben az értelemben a Charango a legérettebb lemez, melyről első ízben mondható el, hogy ténylegesen összetett és mély.

Nem foglalkozom most a The Antidote-tal és a Dive Deepel, ahogyan Skye 2006-os szólómunkájával, a Mind How You Go című lemezzel sem. Ugorjunk rögtön a Blood Like Lemonade-hoz, és kezeljük úgy, mint egy lineárisan folytatódó történetet, egy következő fejezetet a Charango után. Elég, ha mindössze egyszer hallgatjuk meg a CD-t, azonnal kiviláglik, hogy az a cinizmus, amely felcsillant 2002-ben, itt nagyobb teret kap, azok a szomorkásabb pillanatok, amelyek inkább csak árnyalták a Charangót, itt domináns elemekké nőnek. Dramaturgiai értelemben a Blood Like Lemonade tehát a Charango tökéletes folytatása, mely csak megválaszolja és aláhúzza a 2002-es munka által felvetett kérdéseket, illetőleg kételyeket támaszt egyes, szilárdnak hitt ideákkal kapcsolatban.

Természetesen nem kell komplett mesét szőni a Morcheeba diszkográfiája köré, enélkül is könnyedén belátható, hogy a Blood Like Lemonade nem önismétlés. Egyfelől persze feleleveníti az utoljára az ezredforduló idején remeklett stílust, másfelől viszont egy keserédes líraiságba áztatja a számokat, melyekben ezúttal már egyensúlyba kerül a mérleg két karja: a vidámság és a melankólia.

Ez gondolatiságban mindenképp érdekes, főleg az örökké optimista Morcheeba részéről, színvonalában viszont néha ingadozó, és a Charango utáni válságos időszak híg állaga itt is érződik még - igaz, csak korlátozott mértékben. Ismét Radics Gábort idézve: izgalomra valóban semmi ok, és meglepődni sem fogunk. De a Morcheeba arcáról folyamatosan olvad le a széles mosoly, ennek a folyamatnak pedig egyértelmű végpontja a Blood Like Lemonade. Vagy egy új folyamat elindítója. Ez azért mégiscsak izgalmas.

_______________
Megjegyzés:
A cikkben idézett kritikát az est.hu-n olvashatjátok.
Ezen kívül érdemes meglátogatni a Morcheeba hivatalos honlapját.

...in Live!

A zene csak élőben igazán zene. Hangszerekkel és énekesekkel. Otthon hallgatva tulajdonképpen csak egy többhónapos stúdiómunkával összemontírozott hangkavalkádot hallhatunk, mely nem több halovány imitációnál. Műfaj-, de főleg zenészfüggő, hogy az élményből mennyit tud elvenni egy szimpla, otthoni korong egy koncerthez képest. De különbséget mindig észlelhetünk.

Elolvasom »

Tangram: Tepidarium

Kiadó: saját kiadás
Megjelenés ideje: 2009. július 11.
Műfaj: szinti-ambient

1. Steam
2. Well Tempered Humidity
3. Tepidarium Pompeii
4. Hawking Method Part 1
5. Hot Cloud Chamber
6. Sunken
7. Hawking Method Part 2
8. Supralead
9. Going Home


Van valami eredendően csalogató a felfedezés aktusában. A keresés, a kutatás, legyen bár ismeretlen a célja, az ember tán legelemibb vágyát elégíti ki: új dolgokra való rábukkanást, ismeretlen tárgyak, territóriumok előszöri bebarangolását. Saját zászlónk kitűzését a hegycsúcsra.

Fabók Péter lemezét hallgatva ez a hasonlat jut eszembe elsőként. A Steam általános felvezetése után a Well Tempered Humidity nyitó loopja egy pásztázó, éber tekintet megfelelője lehetne, mely egy addig sosem látott birodalom apró részleteit vizsgálja. Két és fél perc után aztán, akár csak egy isteni szikra, egy villanykörte a fej fölött, a szemlélődő egy öszefüggést alkot az apró részletek között, a részekből egészet konstruál, kapcsolatokat teremt - alkot. Az alkotás felszabadító temperamentuma hatja át a lemez második számát, és ez a rendkívül euforikus töltet kellő energiával tankolja fel a hallgatót, aki ezt követve maga is osztozik a felfedezés izgalmában. Ugyanez érvényes a zseniális Sunkenre.

A felfedezés izgalma - ezzel lehetne leginkább leírni az album hangulatát. Előre kiszámítható dallamok, jól bevált sémák és sample-ök helyett a Tepidarium bátran lép kitaposatlan ösvényekre, ugyanakkor sosem téved el a sűrűben. Visszafogott kíváncsisággal sétál evilági és transzcendens között, biztos léptekkel vezetve minket. A dominancia a szintetizátoré, a kirándulás tehát egyben időutazás is: a 70-80-as évek nagyjait - a Tangerine Dreamet, Jarre-t, a Kraftwerket - idéző szellemiség övezi a számokat, melyek - amellett, hogy tisztelgésként is funkcionálnak az elődök előtt - határozott, személyes hangvételt is képviselnek.

A darabok felépítése egyébként meglehetősen hasonló, s külön-külön is igazolják a felfedezés-hasonlatot. Egy expedíció-jellegű nyitány főtémáinak fokozatos kibontása után egy dobritmus kerül a képbe, majd ezek együttese íveli a magasba a tételeket. Ez előnye, de egyben gyengéje is a lemeznek: a kilenc szám ugyan változatos, sokszínű hangvételt képvisel, ám a nyitás-fokozás-levezetés képlete a kelleténél több hasonlóságot mutat a számok között. Ez azonban nem ront szemet szúróan az összképen. A basszus, a mélyek hiánya már inkább, ez azonban - személyes megfigyelésem alapján - a szinti-ambient műfajára általánosan is jellemző. A légies könnyedségű számok súlytalansággal lebegnek egy végtelenített térben, de én önkéntelenül is megkérdem azt, ami egyébként butaság: mi van, ha lenézek? Ha például az űrben vagyunk, ez tényleg butaság: nincs olyan, hogy fent és lent. Csakhogy szerintem mégis van. Az ember természeténél fogva határokat, viszonyítási pontokat keres ott is, ahol tudja, hogy nincs. A Tepidarium csak mérsékelten szolgál ezekkel, ugyanakkor belegondolva ez akár előnyként is felírható, de akkor a hallgató aktivitására is szüksége van (ellentétben mondjuk egy deep space ambient lemezzel).

Ez azonban az album felfedezés-jellegéből adódóan cseppet sem meglepő. Leginkább az Alpha Wave Movement-korongokon tapasztalhatunk hasonlót: egy földi szférának megfelelő, de a mi világunktól mégis eltérő univerzum tárja fel előttünk kapuit. Lehet, hogy az univerzum nem is létezik, avagy csak az alkotó mikrodimenziója. De újat mutat, gazdagítja az ismereteket, élményekkel szolgál - ha erre képes egy zenész, már nyert ügye van. Főleg, ha mindennek líraiságot is tud kölcsönözni, ahogy azt az érzékeny zárlat Going Home-jában hallhatjuk.

Fabók Péter hamarosan Micropolis címmel fogja megjelentetni soron következő albumát, mellyel a psychedelic ambient birodalmát fogja felfedezni - többek között - a szintetizátorok közreműködésével. Talán egyetérthetünk abban, hogy a Tepidariumon (is) hallott, egyébiránt ígéretes zeneiség ott fog igazán kiteljesedni. Érdemes figyelni a honlapját, ahol a friss hírek követése mellett az eddigi munkáit is meg lehet hallgatni: http://tangram-music.com/