Gaudi: No Prisoners

A most következő cikkben a kortárs könnyűzene elektronikus átitatottságáról lesz szó, majd egy konkrét (és pozitív) példával, Gaudi új lemezével próbáljuk megvizsgálni valamelyest ezt a jelenséget.

Kiadó: Six Degrees Records
Megjelenés ideje: 2010. március 23.
Stílus: dub, reggae, electronica

1. Bad Boy Bass
2. There's Enough (feat. Michael Franti and Hardage)
3. Serious Ting
4. Back To Baia
5. Oud We Think We Are?
6. No Time (feat. Dr. Israel)
7. Barracudub
8. Hotel Caledonia
9. Strictly Goodness (feat. Kenny Knots)
10. Brainwashed Again (feat. Elisa and Danny Ladwa)
11. No More Blood
12. Space Phenomena

Sokadik reneszánszát éli az elektronikus zene. A napjainkban megfigyelhető extrém mértékű térhódítása azonban utoljára talán a kilencvenes évek első felében volt, mikor a jókora hullámokat verő techno- illetve acidhajók végig siklottak a Zene tengerén, és bőségesen lefröcskölték majdnem az összes létező műfajt. A kétezres évekbeli elektrosokk a fentiekkel ellentétben viszont még nem zenetörténet, hanem jelen idő, így vizsgálni is jóval nehezebb, mint a tizenöt évvel korábbi jelenséget. Mi vezethetett vajon az elektronikus zene ilyen volumenű dominanciájához, mely a kortárs könnyűzenében megfigyelhető? Erre a kérdésre nem tudom a választ. Az okokat talán abban kéne keresni, hogy a különféle műfajok (pop, rock, jazz, soul, new age, house stb.) a kilencvenes évek végére elérték saját határaikat, és ezeken a határokon belül már nem nagyon tudtak mit kezdeni magukkal. A férőhely kitágításának érdekében egy addig viszonylag idegen, és tulajdonképpeni valójában talán nem is teljesen létező vonalhoz kellett nyúlni - ez volt az elektronika.

Elektronikán jelen esetben nem a köznyelvi értelemben használt elektronikus műfajokat (techno, drum'n'bass, trance, chill stb.) értem, hanem egy olyan zenekészítői attitűdöt, mely a modern gondolkodásmódot és életstílust képviseli, s nyilvánvaló okokból elsősorban (és nyíltan vállalva) gépi megoldásokhoz fordul, egyenesen vezérfonallá növelve azt, ami korábban valóban csak a technóban vagy az ambientben volt jellemző.

Könnyen belátható, hogy az elektronikus zene a kezdet kezdetétől a modern gondolkodás egyik szócsöve, de legalábbis meglétének bizonyítéka. Ez a fajta modernitás, melyet most nevezzünk techno-szellemnek (függetlenül az egyébként létező techno műfajtól), rendkívül sokáig, bizonyos közegekben pedig a mai napig alsóbbrendű zeneként elfogadott, s létjogosultsága, de legalábbis más tömegműfajokkal való ekvivalenciája szinte sosem elismert.

Mindez a kétezres évektől indult változásnak. A modernitásra való törekvés talán sosem volt égetőbb probléma. A visszapillantó tükörbe tekintgetni rendkívül rizikós vállalkozás (elsősorban pénzügyileg
persze), a modern hangzás ezzel szemben, úgy tűnik, egyre jobban kifizetődő és közkedvelt. Az elektronika térhódítása kivédhetetlen, mint egy vírus, és sajnos negatív előjelű jelenség is egyben, szintén akár egy vírus.

A fenti fejtegetés jelen esetben azért bizonyul fontosnak, mert napjainkban két esetben csillan fel egy átlagos hallgatói szem. Egyrészt ha a sok agresszíven gépi zenében talál még némi élőt, mely a gyökerektől nem elszakadni akar, hogy géntechnológiai újításokat létrehozva új természeti képződményt hozzon létre, hanem tovább kívánja szaporítani az eredeti növényzetet. Ez sajnos egyre nehezebb és hiábavalóbb vállalkozás, mivel a felszínesebb hallgatói közvélekedés egy idő után nem fogja ismerni a ténylegesen eredeti gócpontot, s egy, már erős transzformáción keresztülment hangzásvilágot fog eredetinek definiálni.
Másrészt szintén boldogság önti el a kutató kedvű hallgatót, ha az elektronikus frekvenciatengerben kifog egy jó hullámot - vagyis olyan zenét talál, mely nem kényszerű modernizációs célzattal alkalmaz elektronikus, gépi megoldásokat, hanem kreativitásból. Ilyen zenész (akiket nyugodt lélekkel hívhatunk művészeknek) jóval kevesebb akad, mint gondolnánk. Az egyikük Gaudi.

Gaudi valaha készült legjobb lemezét 2004-ben publikálta az Interchill Records. A londoni férfi már a kilencvenes évek elejétől jelen van a zenei piacon, pályájának toronymagas csúcsa azonban vitathatatlanul a Bass, Sweat and Tears, mely példátlan zsenialitással frigyre léptette a világzenei szerteágazást a dubbal és az elektronikával. Arányaiban Gaudi egyébként sokkal kevesebb értékes művet hozott létre, mint amennyi feledhető darabot. A kétezres évek azon mégis kedvezőnek és minőségileg is termékenynek bizonyultak számára. 2007-ben a nemzetközileg mélyen elismert és híres pakisztáni szufi-énekessel, Nusrat Fateh Ali Khan eredeti felvételeivel karöltve elkészítette a Dub Qawwali című lemezt, melyért Gaudit nem sokkal később a BBC World Music Award díjára is jelölték. Emellett a fickó sosem látott népszerűségre tett szert - többek között és elsősorban - Észak-Amerikában (USA, Kanada).

Gaudi alapvetően a dub műfaját képviseli. Kilencvenes évekbeli munkái túlnyomó részben útkereső jellegű dub-anyagok, a műfaj határait ő csak a kétezres években kezdi el igazán pedzegetni. Mindez, ahogy már írtam, a 2004-es Bass, Sweat and Tearsben éri el a tetőfokot, ahol a világ legkülönbözőbb tájainak (gyakorta nép)zenei hagyományait húzza rá a dub testre. Ettől a ponttól kezdve Gaudi fő kézjegyét a súlyos, mély dobok mellett a világzene előszeretettel történő alkalmazása jelenti. Ez a folyamat a 2007-es Dub Qawwalihoz érkezve tulajdonképpen már a visszájára fordult, ott inkább a világzene alkalmazza a dubot (és ezt ügyesen teszi).

Gaudi lepaktált a Six Degrees Recordsszal, mely ma nem mellesleg az egyik legfontosabb modern (elektronikus) világzenei kiadó. Új lemezét 2009 októberére ígérte, a No Prisoners azonban csak a jövő hónap végén fog megjelenni. Rendkívül kíváncsi leszek a Dub Qawwali nyitottságához, mondhatni fogyasztóbarát hangzásvilágához ódákat zengő ítészek recenzióira. A No Prisoners ugyanis teljesen más világba kalauzolja majd őket.

A nyilvánosan közzétett sajtóanyag megfogalmazása szerint ez az album mindenféle kompromisszummal szembehelyezkedik, amit akár úgy is érthetnénk, hogy meglehetősen öncélú, és a valóságtól nem is állnánk annyira messze. Öncélúsággal azért mégsem vádolnám Gaudi új albumát, az öntörvényűséget azonban nem vitatnám el tőle. A dub és az elektronika sosem öltött még ennyire koszos, kemény színezetet, mint a No Prisoners számainak esetében. A lemez elkészítésében egyébként vagy kéttucat (élőhangszeres) vendégzenész segédkezett, így életidegennek nehezen nevezhetnénk, Gaudi viszont annyira túlfeszíti a húrt, hogy zenéjét időnként fáj hallgatni. Ez szerencsére az esetek döntő többségében nagyon is jóleső fájdalom, de az egyéni tűréshatár szerint váltakozva egy-két momentum kiverheti itt-ott a biztosítékot.

A kézjegy-motívumnál megmaradva elmondható továbbá, hogy stílusváltásról nincs szó, mégcsak a hangvétel sem változott túlságosan. Gaudi zenéje továbbra is meglehetősen túlfűtött, életigenlő és laza. Ám, ha a kilencvenes években az aláírás ceruzával, majd a Bass, Sweat and Tearstől fogva pedig tollal történt, a No Prisoners-féle kézírás leginkább egy bivalyerős alkoholos filccel rokonítható, mely szinte áttépi a papírt. De végül mégsem. Tény és való azonban, hogy kevesebb a dub reggae, és jóval több az egyfajta bigbeat-breakbeattel kevert heavy dub. Ez elsőre félre is vezetheti a hallgatóságot, hiszen az elektronikán felül még inkább a masszív dob- és basszusalapok eredményezik a kemény hangzásvilágot.

A cikk elején tárgyalt elektronikus zenei dömping gondolatához térnék most vissza. Amiért ugyanis rendkívül figyelemre méltó Gaudi új munkája (is), az nem más, mint a kivételes zsenialitás, mellyel az elektronikát használja lemezén. Ellentétben a legtöbb kortársával a londoni dubbert semmiféle felzárkózási vagy modernizációs elvek nem vezérlik. A No Prisoners elsősorban egy embernek akar megfelelni, ez pedig nem más, mint maga Gaudi. Öncélúságon vagy öntörvényűségen tehát elsősorban ezt kell érteni, ahogy ez a tétel feleltethető meg a kompromisszumokkal való élcelkedésnek is. Az persze csak a korong előnyére válik, hogy Gaudi érezhetően társasági lény, másszóval ha önmagának megfelel, akkor nagyon sok más embernek is megfelel.

Egyedüli szívfájdalmam, hogy a valóban nagyon sűrű összképbe már nem fért bele annyi világzenei finomság, mint az előző két lemezbe. A stílus megjelölésénél én fel sem tüntettem a world címszót, mivel a No Prisoners csak elvétve tartalmaz világzenei motívumokat, és azokat is jórészt kimeríti a skában és a reggae-ben (de azoktól legalább nem sajnálja a teret). Eltekintve ettől bátran merem kijelenteni, hogy Gaudi nemcsak 2010 egyik legerősebb lemezét készítette el, hanem egyetemesen szemlélve is maradandót alkotott.

10/10